18. fejezet

Remegő kézzel vittem ki nekik az italt. Nem akartam bevallani magamnak, de hatással volt rám az a szürke tekintet. Elővettem a kémtechnikákat, hogy megnyugodjak, de nem igazán sikerült. Végül aztán mentálisan felrúgtam magamat. Ez csak Desh, az Isten szerelmére!

A tálcát magasan a fejem felett vittem, nehogy beleütközzem bárkibe. Kecsesen manővereztem, de majdnem elejtettem az italokat. Összeszorított ajkakkal álltam a férfi tekintetét. Mire odaértem, a tekintete szinte izzott.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen lassú vagy – jegyezte meg epésen.

Legszívesebben fejbe vágtam volna a tálcával. Ezt már tudtam kezelni. A férfi, ha nem nyitotta ki a száját, még engem is le tudott volna venni a lábamról, de amikor megszólalt, visszaesett a „Desh-szintre”. Tehát szópárbajokba tudok vele bocsátkozni.

- Ne szólj bele a munkámba – mondtam lapos tekintettel, ahogy letettem eléjük az italokat.

- Az életben mindenhol ennyire harapós vagy? – kérdezte incselkedve.

Ha alapból nem is értettem volna félre, az a mosoly elintézte volna, hogy azonnal a legmocskosabb forgatókönyv jusson az eszembe. Csak akkor néztem meg igazán, hogy még a mosolya is bűnre, perverz gondolatokra csábít. És valahogy attól a mosolytól úgy tűnt, mintha minden fantáziámnak, ami tőle előjön, ő lenne a főszereplője és ura.

- Csak szeretnéd, hímringyó – néztem rá, kiverve a fejemből az áruló gondolatokat. – Neked ahhoz semmi közöd, hogy mikor és mennyire vagyok harapós.

Desh mosolya még jobban kiszélesedett. Ez egy kicseszett cápa vagy mi a halál, gondoltam magamban.

- Most is engem harapdálsz – nyilatkoztatta ki érzéki mosollyal.

Én erre közelebb hajoltam hozzá, hogy az arcunk egy vonalban lehessen.

- Csak szeretnéd, hogy harapdáljalak – mondtam kifejezéstelenül. – De megsúgom, hogy a számat soha nem fogom közelebbi kapcsolatba hozni veled vagy a testrészeiddel. Értve vagyok?

Az arca önelégült lett, amiben mintha lett volna egy kis… bizonyosság? Szinte alig hittem a szemeimnek. A kis IT zsenink már majdhogynem készpénznek vette, hogy természetesen lefekszem vele.

- Soha ne mond, hogy soha – vigyorgott pimaszul.

Az a pimasz arckifejezés szinte kisfiús volt. Bosszantott.

- Akkor mondjam úgy, hogy ebben az életben tuti nem? – hajoltam hozzá még közelebb.

Fogalmam sincs, hogy miért hergeltem. Az arcunk közel csóktávolságra volt. Desh szemei a számra kalandoztak, ami úgy tetszett, mintha a tekintetétől kiszáradt volna. Ellenálltam a késztetésnek, hogy megnyaljam az ajkaim. Vagy még inkább annak, hogy nyögve kérjem, hogy ő nyalja meg.

- Te sem tudod, hogy mit beszélsz – sziszegte, ahogy az ajkaimat mustrálta, amik enyhén szétnyíltak.

Ebből az édes kábulatból egy köhögésszerű hang rántott ki. Frankie állt mellettem, összefont karokkal. Ez úgy hatott rám, mint egy vödör jeges víz. Azonnal kiegyenesedtem.

- Mi tart ennyi ideig? Kavartok? – kérdezte Frankie szenvtelenül.

Enyhe pír futott fel az arcomra, de gyorsan el is múlt.

- Vele? Dehogy! Régi ismerős – mondtam, rá sem nézve a srácra.

- A szívembe tiportál, édesem – sóhajtotta mögülem Desh.

Frankie kapkodta köztünk a tekintetét.

- Randid van, Desh – pillantottam a mellette ülő szőkére, aki aktívan telefonozott éppen és ha jól láttam, a vodkanarancsát fotózza. – Hány évessel is? 15?

- Pedofilnak nézel? – emelte meg enyhén a szemöldökét.

Nem a lányt védte, hanem magát. Tipikus. Egy kis mosollyal végignéztem rajta.

- Elmennél cukrosbácsinak – kuncogtam.

Ez volt a végszavam. Frankie visszaküldött dolgozni, mondván „eleget enyelegtem a cukrosbácsival”. Az este további része békésen telt. Reggel kimerülten tértem haza.

- Na, milyen volt a meló? – kérdezte a bátyám, aki egy szál boxerben nézte a tévét, amikor hazaértem.

A faliórára néztem.

- Warren, hajnali 3 van. Nem kéne aludnod? – kérdeztem nyúzottan.

Azért tettem fel ezt az életbevágóan fontos kérdést, mert én is legszívesebben aludtam volna.

- Aggódtam érted – nézett rám szép szemekkel. – Már nem is virraszthatok a húgom miatt?

- Dehogynem, csak ne legyél fáradt nappal – vontam vállat.

Egy sóhajjal leültem a kanapéra és az erős testhez bújtam. A bátyám szó nélkül átkarolt.

- Mi volt ma Kevinnel? Halálsápadtan járkált – motyogtam félálomban. – Ma közelharcot tanultatok, nem?

- Péppé vertem – mondta Warren dörmögő hangon.

Nem láttam a bátyám arcát, de szinte hallottam a büszke mosolyt belőle.

- Egy zöldfülűt nem nehéz – sóhajtottam.

- Te aztán tudod, hogy kell valakinek az egóját mikroorganizmus méretűre zsugorítani – morogta.

- Warren, úgyis mindig a nagy és erős bátyuskám leszel – bújtam a mellkasára.

Pillanatokon belül elaludtam a vállán. Reggel 8-kor ébredtem fel újra, a szobámban. Gondolom, Warren átvitt, amikor befejezte a tévézést.

Zavarodottan néztem körül. Nem tudtam, hogy hogyan kerültem oda, de a hálóingem volt rajtam és a késeimet lecsatolták rólam.

- Gondoltam, törnének alvás közben – szólalt meg egy hang az ágyam mellől, aki viszont nem a bátyám volt.

Apró sikkantás hagyta el a szám, ahogy odakaptam a fejemet. A párnám alá siklott a kezem, hogy kést szegezhessek a betolakodó torkához, de legnagyobb rémületemre sehol sem találtam. Henry ült békésen az ágyam mellett egy pohár gőzölgő teát iszogatva, közben a késsel játszott, aminek a párnám alatt kellett volna lennie.

- Te meg mi a fenét keresel itt?! – ugortam egyből a torkának, miközben igyekeztem eltakarni magam.

Úgy tűnt, hogy a srác nem sértődött meg. Nyári melegre öltözött, ugyanis csak egy atlétatrikó és egy halásznadrág volt rajta, egyik szürke, a másik fehér színben.

- Már mindent láttam, Sprie, ne szenvedj vele – célzott a takargatásra.

- Már mindent láttál, de most nincs jogod nézelődni – sziszegtem neki összehúzott szemekkel, amik megakadtak valamin. – Az az én bögrém?

Az éjjeli szekrényemre mutattam, ahol egy bögre gőzölgött hívogatóan. Nagyon finom illata volt.

- Igen – bólintott Henry. – Vettem a bátorságot és csináltam kávét.

Az én lakásomban az én kávéfőzőmmel. Vette a bátorságot, mi?!

- Te viszont teát iszol – mondtam gyanakodva, ahogy megcsapta az orromat az epertea illata.

Igyekeztem elfojtani a bennem feltörő indulatokat. Azzal semmire nem mennék, ha spontán kitekerném a nyakát.

- A börtönben igyekeztem minden káros szenvedélyemtől megszabadulni – vont vállat. – De tudom, hogy imádod a kávét.

A szívemet mintha ez egy kicsit erősebb dobogásra késztette volna. Emlékezett rá, hogy szeretem a kávét? A női énem kezdett egy kicsit olvadozni, de ez az érzés olyan gyorsan jött és ment, mint egy szélvihar. Még mindig gyanakvóan néztem rá.

- Még mindig nem árultad el, hogy mit keresel itt – dünnyögtem morcos hangon.

A bögréért nyúltam, amibe sunyin beleszimatoltam. Fahéjas tejeskávé volt egy leheltnyi tejszínhabbal. Pont úgy, ahogy szerettem. Mindig ilyet csinált nekem régen is. Emlékszem, egyszer egy gyenge pillanatomban megkértem Warrent, hogy csináljon nekem ilyen kávét. De közel sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna. A fahéjat túlzásba vitte, a kávé pedig keserű lett.

- Nem egyértelmű? Készen állok a munkára – mondta ünnepélyes arckifejezéssel.

Ez visszahozott a merengésből és Henryre néztem. Enyhén megemeltem a szemöldökömet.

- Miből gondolod, hogy az ügy közelébe engedünk? – kérdeztem, mire Henry elképedt.

Zavarba jött. Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy már semmi nem olyan, mint ezelőtt. Az előbbi magabiztosságát mintha elfújták volna.

- Hiszen… én vagyok a társad – dadogta. – Nem?

Szomorúan ingattam a fejemet. Mintha az álmait láttam volna összetörni a szemeiben. Kőszívű szörnyetegnek éreztem magamat, de így volt. Már nem volt a társam. Én már nem ismertem ezt a Henryt, aki saját magát helyezve előtérbe megpróbált megölni a kórházi ágyamon.

- Sajnálom, Henry, de nem. Elárultál – mondtam egy picit lágyabb hangon, nehogy megint felszínre törjenek öngyilkos hajlamai.

Főleg azért aggódtam, mert az éles vadászkésem még mindig a kezében volt.

- De-de-de, de hát akkor ki az? Ki véd meg? – kérdezte aggódó fénnyel a szemében.

- Tudok magamra vigyázni – fortyantam fel.

Henry úgy nézett ki, mint egy bátortalan kisgyerek. Tényleg úgy tűnt, hogy bántja, hogy elutasítottam őt, mint partnert. Miközben az arcát néztem, felfigyeltem valami furcsára. A tekintetem az ajtómra tapadt, ami nyitva volt, tehát a bátyám hallott mindent. Viszont akkor miért nem rohan ide agyonverni Henryt?

- Warren amúgy hol van? – kérdeztem összeszűkült szemekkel az expartneremtől.

- Ohh, még 7-kor elment – mondta, ahogy belekortyolt a teájába.

- Hova? – csúszott ki a számon.

- Nem tudom – vont vállat. – De egy csinos, fekete hajú lány várta a recepciónál.