19. fejezet

Csak néztem Henryre. Nagyokat pislogtam. Feltettem magamban több kérdést is egyszerre. Először is, honnan tudja órára pontosan, hogy mikor maradtam egyedül a lakásban? Illetve honnan tud valami olyanról, amiről én nem tudok, főleg a bátyámmal kapcsolatban?

- Nem mondta, hogy találkozna valakivel – suttogtam magam elé.

- Sajnálatos – kottyantotta közbe.

Közben angol gentleman módjára iszogatta a teáját. Néztem rá várakozóan, de ő nem vette a lapot.

- Mi az? – kérdezte legalább egy 5 perc után, miután megitta a teáját.

- Miért vagy még mindig a szobámban? – kérdeztem tagoltan. Közben takartam magamat a takaróval, akár egy szemérmes szűzlány. - És miért van nálad a vadászkésem?

Henry meglepődve nézett rám. A tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy ez egyértelmű. Legalábbis neki.

- Alap kémlecke. Lepd meg az áldozatot a saját terepén és szabadítsd meg a lehető leggyorsabban a fegyvereitől – mondta úgy, mintha egy könyvből olvasta volna.

Úgy éreztem, hogy a vérnyomásom menten a plafonig ugrik. Egy ilyen szituációban felhozza a jó öreg "kémetikett" szabályait? Komolyan?!

- És az benne van, hogy az áldozat egy szál pizsamában van, az ágyában? - kértem számon. Erre nem tudott mit mondani. - Tűnj a szobámból!
Henry megrettent. Konkrétan hátrahőkölt az erőteljes hangomtól. Letette a bögréjét.
- Jól van, na - emelte fel a kezeit. - Nem kell leharapni a fejemet...
- Betörtél a házamba, a szobámba, végigtaperoltál, lefegyvereztél és úgy nézel rám, mintha ez kicseszettül normális lenne! - fakadtam ki. - Henry, nincsen jogod mások lakásába random betörni. Amúgy hogyan csináltad?
- Bemásztam az ablakon - mutatott a nyitott ablakra.
Összeráncoltam a szemöldököm.
- Tisztán emlékszem, hogy az ablakom be volt zárva - cáfoltam rá.
- Akkor rosszul emlékszel - ingatta a fejét.
- Henry!
- Tényleg a nyitott ablakon másztam be - bizonygatta, de én nem hittem neki.
- Tehát bemásztál a nyitott ablakomon, kimentél, bejártad az egész lakást, hogy kávét és teát főzz, majd visszajöttél ide és még a bejutási módodat sem takartad el? Ráadásul a kávégépünk elég lassú és még plusz idő volt a víz forrási ideje is. Plusz még ebben a lakásban nem is nagyon jártál, így keresgélni kellett a dolgokat, ami megint plusz idő - ismertettem a feltevésemet.
Henry enyhén elpirult. Ez egyenértékű volt egy beismerő vallomással. Motyogott valamit. Én közelebb hajoltam.
- Mondd hangosabban - mondtam összeszűkült szemekkel.
- Elvittem a lakáskulcsodat, amikor a múltkor itt voltam - mondta, direkt kerülve a tekintetemet.
Még jó, mert vérszemet kaptam ott helyben. Ezt nem hiszem el, ez biztosan nem normális!
- Elloptad a kulcsaimat?!
- A lopni az túlzás. Kölcsönvettem - mondta lassan.
- Elloptad! - köttetem az ebet a karóhoz. - Kérem vissza!
Henry a komódomra tette. A kis zöld, puha pompomos kulcstartóm mintha kinevetett volna, a kulcsaimon lévő figurákkal együtt. Általában szervezett vagyok, de a kulcstartóm olyan, mintha egy lány minden hangulatváltozását összegyúrtuk volna. Volt rajta pompom, kis figura, fonat és még sok más...
- Majd a másolatot is kérem - mondtam határozott hangon.
- Nincs másolat - állította.
- Henry, nem most jöttem le a falvédőről! Ha van egy kulcs, az első dolgod az, hogy lemásolod - jelentettem ki, ahogy megfogtam a kulcscsomómat. - Most pedig tűnés kifelé!
A volt társam ingatta a fejét. Kérdőn ránéztem.
- Nem fogok elmenni - mondta faarccal.
- És miért nem?
- Meg foglak védeni - szajkózta.
Ráütöttem az ágytámlámon egy gombra. Az ágytámla felett kinyílt a fal és benne volt egy csomó fegyver. Csukott szemmel is tudtam, hogy mi hol volt. Levettem egy kispisztolyt.
- Henry, menj ki - fogtam rá.
A férfi csak pislogott.
- De hát miért?
- Mert fel szeretnék öltözni - mondtam szigorú hangon.
- Már mindent láttam... - erre kibiztosítottam a fegyvert. Láthatta a fejemen, hogy valami nagyon nem jót szólt, mert védekezően felemelte a kezeit. - Oké, már megyek is. Jesszus, eddig miért nem kértél?
Henry ideges heherészéssel távozott a szobából. Kikeltem az ágyból és felöltöztem. Elvégeztem a reggeli teendőimet (fésülködés, semmi smink, arcmosás), majd kimentem. Az ex-partnerem ott toporgott az ajtóm előtt.
- Mit csinálsz?
- Kérlek, vigyél magaddal! - mondta olyan átéléssel, hogy meglepődtem.
- Mi? Hova?
- Akárhova, bárhova! Követlek és én leszek a néma testőröd - szinte könyörgött. - Kérlek.
- Henry, ez nem túlzás egy kicsit? - kérdeztem pár néma tátogás után.
- Micsoda?
- Ez az egész könyörgéses szitu - gesztikuláltam a kezemmel magam körül egy kört. - Azt sem tudod, mit akarok csinálni.
- Dehogynem!
- Igen? És mit?
- Elkapni az imposztort - mondta. - Legalábbis az e-mailjeid szerint...
- TE TURKÁLTÁL A GÉPEMBEN?! - szakítottam félbe sikítva. - Gyere ide, hadd nyúzzalak meg!
Henry blokkolta a fogásomat, de én ellenálltam. Patthelyzet volt. A testem szinte életre kelt, ahogy a csuklóimat fogva a mellkasához húzott. Beterített az illata. Szaporábban vert a szívem, először a dühtől és pumpálta az adrenalint az egész testembe. Szabadulni próbáltam, de Henry nem engedte. Erősebb volt nálam. Kipirult arccal próbálgattam a különböző fogásokat, de egyszerűen nem tudtam kicsúszni a kezéből. A lábával pedig blokkolta a lábaimat, így ott sem tudtam támadni.
- Nem illik turkálni más üzenetei között! - sziszegtem dühösen, már-már tehetetlenül.
- Cél szentesíti az eszközt - mondta, ahogy közelebb hajolt hozzám.
A szívem most már nem a düh miatt vert hevesen. A testem emlékezett. Tudtam, hogy milyen jó, amikor ölel és amikor szeret.Közelebb hajoltam hozzá én is. A lélegzetünk összekeveredett, ahogy mindkettőnk mellkasa szapora ütemben emelkedett és süllyedt.
- Sprie - lehelte rekedtesen.
A becenevemen szólított. A szemeibe néztem, amik titkokat rejtve meredtek rám. A két feneketlen gödör, amibe ha belenéztem, szinte láttam a lelkemet visszatükröződni. De az arc más volt. Ő már nem az én Henrym volt. Ő az engem eláruló volt. Még közelebb húzódtunk egymáshoz, már-már csóktávolságra.
Ó, megcsókoltam. Glasgow-i csókot adtam neki.
Más szóval lefejeltem.
Henry tántorogva engedett el és lépett el tőlem. Nem tudtam maximális erőt belevinni, de az orrából folyt a vér. Látszott, hogy meglepte a támadás.
- Mi a fasz?! - nyílt tágra a szeme, ahogy megtapogatta a sérülést. - Te lefejeltél?
- Igen - bólintottam.
- Miért?!
- Önvédelem.
Ezzel sarkon fordultam és kimentem a nappaliba, hogy felvegyem a cipőmet. Henry hangos dobogás kíséretében jött utánam.
- És mi az Istentől védted magad?!
- Tőled - néztem rá áthatóan.
- Én mit tettem?!
Én egy amolyan 'most ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted?' tekintettel néztem rá. A helyes kérdés az lett volna, hogy mit nem tett?
- Lefogtál, akaratom ellenére - mondtam, ahogy bekötöttem a sportcipőmet.
Plusz meg akartál csókolni. Az már nem biztos, hogy akaratom ellenére történt volna. Kínosan éreztem magam ettől a zavarbaejtő gondolattól. Henry csendben maradt. Közben többet foglalkoztam a cipőmmel, mint amennyit kellett volna.
- És akkor hova megyünk? - kérdezte egy sóhaj kíséretében.
- Mi? Sehova. De én egy gyanúsítotthoz.
- U-u-u, kihez? - szinte gyereknek hangzott, ahogy az izgatottság átitatta mély baritonját.
- Szerinted elárulom? - húztam mosolyra a számat.
Akaratlan volt ez a mosoly. Imádtam húzni az emberek agyát.
- Marcus Rictrenhez? - kérdezett rá ártatlanul.
Ránéztem és ártatlan, angyali arccal mosolygott. Legszívesebben még egyszer lefejeltem volna.
- A gépemben találtad meg, mi? - gyanakodtam.
- Mindig is jobb voltam informatikából, mint te - vigyorgott.
Igaza volt. És ez idegesített.
- Azt a jó...!
Végül elindultunk Marcus Rictrenhez, akit valamiért nagyon foglalkoztat a személyem és akinek a főnököm eladta a telefonszámomat. Ráadásul önszántából érintette meg a sebemet.
Nekem nagyon gyanús.