7. fejezet

Hogy is mondjam? Egyszerre féltem és ámultam el. Pirkadat volt, de nemcsak az ég tündökölt vörösben, hanem a tárgyaló is. Az intenzív piros szín mindenhol elütött a gazdagon díszített bútorzattól. Groteszk látvány volt, mégis csodáltam a munkásságukat. A kecsesség, a ritmusosság és az emberi testnek szinte lehetetlen mozgáskombinációk megtestesülései voltak. Szinte már nem voltak embernek mondhatók.

A fiú és a lány hideg arccal néztek le a kezük munkájára. A lány hófehér hajába vörös csíkokat festett ellenségei vére, míg élénk zöld szemei természetellenes árnyalatban tündököltek. Szinte világított a félhomályban a különleges szempár. A társa magasabb volt nála, mégis olyan, akár egy veszélyes nagymacska. A lánnyal ellentétben neki mélybarna szemei és szintén a csokoládé legmélyebb árnyalatában tündöklő haja volt. Testfelépítésük majdhogynem megegyezett: az izomzatuk szálkás és karcsú volt, saját nemükben páratlanok.

A férfi rúgós kését kipattintva takarította egy kendővel a vértől a pengét. A lány csupán egy kecses és gyors mozdulattal lecsapta róla a felesleges vöröslő folyadékot. És hogy engem hogyan nem öltek meg? Éppen egy szekrényből leskelődtem rájuk, ahova korábban elbújtam. Elsősorban nem előlük, csupán kíváncsi voltam a tárgyalás végkimenetelére. A tárgyalás közepén rontottak be az ablakon keresztül, akár egy filmben. Utána minden túl gyorsan történt.

Ekkor találkoztam először Spirit Grage-el.

- Nocsak, a tékozló gyermekek – üdvözölt minket egy gunyoros hang, ahogy beléptünk a pokol kapuján.

Az Interpol felirat olyan nagy volt és annyira fényes, hogy hunyorognom kellett. A pokolban voltam újra, ez pedig a Révész dokkja volt, ahol a halottak térhettek át a számukra megfelelő helyre. Egyszerűbben fogalmazva: a recepciós pultnál álltunk, ahol a titkárnő olyan szívélyesen üdvözölt minket, mintha még mindig itt dolgoztunk volna.

- Miért érzem úgy, mintha várnának minket? – szívtam helytelenítően a fogaimat.

- Mert így van, Szellem – koppantott egyet a titkárnő a pultra, ahogy kilépett velünk szembe.

Ő volt Stacey, az Interpol különleges alakulatának egyik tagja. Gyakran tetszelgett recepciósként, mint a cég védelmének első bástyája az élvonalban. Ha bármi történne az előtérben, Stacey és az alátartozó biztonságiak lennének a felelősek az esetleges károkért és a behatoló kiiktatásáért. A szemüveges, tömzsi lány kedvesen mosolygott ránk, ahogy kecsesen intve jelzett nekünk, hogy kövessük. Mikor megfordult, tisztán láthatóvá vált a derekán hordott különböző kemikáliákkal teli öve, amit mindig magánál tartott.

- Még mindig Alkimista az álneved? – kérdezte meg Warren tűnődve.

- Ahogy mondod, nagyfiú – kapott ki egy narancssárga fiolát az övéből. – Ez szétmarja akár egy tank falát is! Képzeld el, mit csinálna egy emberrel!

Tőle tanultam a méregkotyvasztást is, azonban ő mindig a nagy volumenű dolgokért volt odáig. Tehát, szó szót követve a lényeg az, hogy a kifinomultabb dolgokat meghagyta nekem. Enyhén szadista jelleme átsütött még a legrészletesebb titkárnői szerepen is. Imádta az emberi anatómiát – és ezzel párhuzamosan az azt tönkretevő különböző módszereket is.

- Téged ismerve el tudom képzelni – motyogtam az orrom alatt.

Beljebb és beljebb lépkedtünk az épület szívébe. Több tanonc megbámult minket, az irodai dolgozók pedig meglátva minket visszahúzódtak a kis vackaikba. Éppen az adminisztrációs részlegen baktattunk keresztül, amikor a szemem sarkából megláttam a volt társam képét. Henry arca a falról bámult le rám. Mellette közvetlenül az én portréképem volt, amikor még a hajam szinte fehér volt, az arcbőröm pedig makulátlan. Keserű mosollyal néztem szembe egykori önmagammal. Szerelem és élet csillogott a zöld szemekben, amik már régen nem voltak az enyémnek mondhatók.  Az egykori érzések a fűzöld árnyalatára festette az egykori íriszeimet még a képen keresztül is.

- Jó kép, igaz? – lépett mellém Stacey. – A hónap kémpárja voltatok. Az volt a cég legszebb időszaka…

Sokat sejtető hangsúlyából egy leheletnyi elvárás csendült ki. Ha nem sorvasztom el csírájában ezt, még követeléssé nőheti ki magát.

- Csak volt – feleltem keményen. – Én kiléptem.

- Ezt nem is vitattam egy szóval sem – tette fel a kezét már-már védekezően.

- Szavakkal nem – értettem vele egyet csendesen.

A kémeknél nem is a szavak jelentettek sokat. A szavak számunkra egyszerű hangsorok voltak. Töltelékek, amik mögé fontos információkat rejthettünk. A mi szavaink valódi jelentése a hangsúlyban volt keresendő, illetve a tekintetben. A testbeszédünk legapróbb jelzései sem voltak elhanyagolhatók, mikor beszélgettünk akár kémtárssal, akár az ellenséggel. Egy rándulás itt, egy fintor ott – és kész volt a mészárlás.

- Haladjunk, Sprie – ragadott karon a testvérem. – Nem akarok sokáig itt időzni.

Warren is érezte azt, amit én. Kedvesen fogadtak itt minket. Túlságosan is…

- Én sem – morogtam, ahogy elszakítottam a tekintetem a volt társamról.

Stacey a gyakorlótermek felé terelt bennünket. Rosszat sejtve egy reszketeg sóhaj kíséretében marokra fogtam egy pengét, ami a csuklómnál volt elrejtve. A sok emlék megrohant ettől a helytől. Az oktatók meglepetésszerű támadásai bárhonnan, bármelyik sötétebb sarokból, a csoporttársak tömegben való közlekedése, az átható izzadságszag egy-egy erősítés után… Milyen jó is volt különlegesnek lenni! Az elit egység gyakorlatcsoportjában voltam anno. Áthatott minket a felsőbbrendűség. Legalábbis akkor ezt hittem. Azonban itt az igazság: különlegesnek lenni felelősséggel jár. Ez pedig nem feltétlenül pozitív.

Puffanó testek hangja ragadott ki a lehangoltság ismerős örvényéből. A hang felé kaptam a fejemet és legnagyobb meglepetésemre éppen Kevint vágták le a kék tornaszőnyegek egyikére. Igen, a pincértárs Kevint. Az egyetemista Kevint. A szőke, nőcsábász Kevint. Ezek szerint ő is tanonc.

Ez egy nagyon érdekes fejlemény.

- Ő ki? – mutattam Kevinre, aki olyan gyorsan pattant fel az előbbi esésből, mintha egy trambulinra érkezett volna.

- Kevin Livten – mondta vigyorogva Stacey. – Talán érdekel?

- Dehogy – horkantottam egyet. – Találkoztam már vele. Az elméleti oktatást nem veszi komolyan, mi?

- Honnan veszed ezt? – a recepciós szemei kikerekedtek.

- Hezitálás nélkül bemutatkozik és semmi diszkréció nincsen benne – sorolta helyettem Warren a nyilvánvaló hibákat. – Milyen képzésen van?

Miközben így elcsevegtünk, nekitámaszkodtunk az ominózus edzőterem ajtókeretének. Stacey és Warren eléggé kivesézték a srác eredményeit, én pedig szokásomhoz híven elkezdtem pásztázni a terepet. A szokásos érzékelők és kamerák ugyanolyan hálót alkottak, mint régen. Belevigyorogtam az egyikbe már csak azért is, hogy a fejesek biztosak lehessenek benne, hogy nem bántam meg a döntésemet, hogy kiléptem és nem tudnak újra leigázni. Ahogy a környezetemet figyeltem, a benti óra véget ért. Az oktató is belekerült a látóterembe, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. A hátamat ellepte a hideg veríték, pedig csak ránéztem a férfire.

- Vipera mit keres gyerekek között? – vontam kérdőre az idegenvezetőnket, azonban a legnagyobb rémületemre az említett személy válaszolt a kérdésemre.

Méghozzá egyenesen a hátam mögül.

- Természetesen oktatom a jövő nemzedékét, Szellem – a hang a fülem mellett hangzott el.

Halk. Gyors. Hidegvérű. Kell még ragoznom, hogy az álneve miért Vipera?

- Miért pont te? – remegett meg a hangom, ahogy kivette a pengét a kezemből.

- Mivel én voltam a második legjobb – lépett hátra két lépés távolságot, így meg tudtam pördülni a tengelyem körül.

Szemtől szembe voltam azzal a sráccal, akinek nem volt lelke. Üres, hüllőszerű szemeivel alaposan megnézett, amitől mintha a bőrömet nyálka lepte volna be. Sikálni akartam, amíg el nem tűnik ez az érzés. Azonban tudtam, hogy Vipera még ijesztőbb, ha a szemei megtelnek élettel. Ez általában egy másik ember halálát is jelentette egyben.

- A második? – állt közém és a férfi közé a bátyám. Olyan történt, amilyen még soha: az én rettenthetetlen és túlféltő testvérem megrökönyödött az ellenfél pillantásától. Vipera magasabb volt nálunk, verte a 2 métert. A bátyámnak és neki ez volt az első találkozásuk. – Hogyhogy? – nyögte ki egy nyelés után.

- Ha jól következtetek, te biztosan Warren vagy, Szellem testvére – hagyta figyelmen kívül Vipera a kérdést. – Az Elit Egység, jól mondom?

- Leszereltem már – sziszegte a bátyám.

- Ahogy a húgod? – Vipera szája széle gonosz mosolyra húzódott. – Téged sem tudtak elengedni, igaz?

Erre inkább nem válaszoltunk. A férfi értette a célzást és biccentett egyet Stacey felé, aki eddig lefagyva nézte a kibontakozó eseményeket. Most azonban a mozdulat hatására eszébe jutott, hogy miért is hozott ide bennünket.

- Figyelj, nem tudod, hogy Szikla hol van? – kérdezte meg az (ezek szerint) oktatótól.

- Az előbb még hátul cigarettázott – vont vállat nemtörődöm stílusban. – Nézzétek meg a társalgóban, hátha…

Stacey rácsapott mosolyogva Vipera bicepszére, miközben elhaladt mellette. A férfi helytelenítően összerándult, ahogy a hirtelen érintés meglepte.

Éreztem, hogy sokáig utánunk nézett még. Egy csoportban voltunk, együtt tanultunk és mégis… félek tőle. Fura, nem? Egy két méteres ügynöktől jobban félek, mint 50 jól képzett harcostól fegyverekkel. A fenyegető aurája azonban mintha enyhült volna az idővel. Lehet, hogy ez az oktató-dolog kicsit meglágyította.

A kuncogás átható hangja, ami utánunk úszott, azonban lefagyasztotta a belsőmet. Nem, nem lágyította meg egy kicsit sem. Egy megjavult ember nem képes így nevetni. Vipera nevetése idővel tovaszállt a levegőben, azonban a fejemben újabb és újabb visszhangot vert. Tudtam, hogy a küldetés során többször fogom látni, mint kellene.

- Ismeritek Sziklát, ugye? – kérdezte Stacey vigyorogva, miközben a társalgó felé vettük az irányt.

Határozottan ingattam meg a fejemet. Ilyen ügynöknév nem is létezett, míg én ott voltam. Valami újonc lehet, aki friss a profik között. Nem szabadott alábecsülnöm, különben úgy jártam volna, mint Viperával. Megpróbáltam elképzelni Sziklát. Körülbelül egy olyan pasast képzeltem el, mint a bátyám, csak tarkopaszan, enyhén sötétebb bőrrel és higgadt természettel. Pont olyannak képzeltem el, mint egy… sziklát. Ehhez képest a társalgóban csupán egy punk csajba futottunk bele. Vagyis nem öltözött feketébe meg semmi, csupán nagyon érdekes hajszíne keltette bennem az érzést. Szemei a barna és a zöld árnyalataiban változtak a fény függvényében. Hajában minden elképzelhető szín helyett kapott, míg a feje jobb oldala le volt borotválva. Köpenye fehér volt, alatta batikolt ruhák virítottak.

Az egész csajszi olyan volt, mint egy szivárvány.

- Szia, Szikla, örülök, hogy látlak! – az Alkimista szinte repült a lány karjaiba, aki féloldalasan átölelte.

Kikerekedett szemekkel figyeltem a párosukat. A lány nem tűnt egy „Sziklának”. Összehúzott szemöldökkel lépkedtem közelebb hozzá.

- Nem itt dolgozol, ugye? – kérdezte a bátyám, ahogy Sziklára nézett.

- Így van, Warren Grage – ízlelgette a nő a bátyám nevét. – Én itt csak besegítek.

- És miben? – csúszott ki a számon, ahogy a nálam közel fél fejjel alacsonyabb lányhoz beszéltem.

Ő csak elmosolyodott és a szájához emelte a mutatóujját. Megértettem. Nem sokan mernek két cégnek dolgozni egyszerre, de ő úgy tűnik, az univerzális ügynökök egyike. Ha az Interpol mellett még dolgozik valahol, az bizonyára a CIA, FBI vagy a rendőrség elit ága.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondta teljesen nyugodt hangon. – Sokat hallottam már a Grage testvérekről. Amolyan városi legendák vagytok, tudtátok? A fiatal ügynökök olyanok akarnak lenni, mint ti. Tananyag vagytok ebben az intézményben és az örök büszkeségek – folytatta, miközben intett, hogy kövessük. Egy irodába vezetett bennünket, ahol a papírok halomban álltak és legalább 5 könyv nyitva volt az asztalán. Szikla lehuppant a guruló székébe és hipp-hopp előkapott egy dossziét a halmok valamelyikéből. – Amikor idekerültem, legelőször a ti élettörténeteteket hallottam. Azt gondoltam, hogy hű. Ilyen tökéletes katonákat nem találni minden bokorban. De aztán - elénk tette a dossziét, kiemelve belőle pár oldalt – jöttek az újabb tehetséges fiatalok.

A dosszié újoncok adatait tartalmazta. Már nem fárasztottam magam azzal, hogy rákérdezzek, hogy ’honnan tudtad, hogy ezt keresem’ meg ’miért pont ezt adtad ide’… teljesen felesleges. Az Interpol szemei mindenhol ott vannak. Valószínű, hogy Desh számolt be mindenkinek, hogy „sikerült visszacsábítania a legendákat”. Legendák a fenéket! Csak két balek, aki éppen most sétált be a kígyófészekbe.

- Ők a gyanúsítottak? – kérdeztem, ahogy a kiemelt oldalakat szemügyre vettem.

Négy fiú és egy lány képével találtam magam szembe. Kiemelkedő eredményeik voltak, tényleg páratlanok a maguk nemében. Különös ingert éreztem arra, hogy a lányt kizárjam a nyomozásból. Tudtam, hogy ki kéne, azonban bármi lehetett. Lehet, hogy az elkövető hangtorzítót használt, ezért hallottuk férfinek. Az olcsó készülékek nem képesek ilyen mértékű realizmusra hang terén, azonban a drágák még a képzeletet is képesek meghaladni. Most éreztem igazán, hogy nem kellett volna széttörni azt a lapot.

- Igen – bólintott Szikla. – Mindegyikük jelenleg is itt tanul. Három közülük az Interpol kollégiumainak egyikében lakik, míg kettő úgy jár be a városból.

Az adatlapokat nézve Warren meglátása nagyon érdekesnek volt mondható.

- Mi van a pszichológiai profilokkal? – vetette fel a bátyám.

Igaza volt. A dossziéban szó sem esett a lélektani profilról, ami a mi időnkben kötelezőnek számított. Alkimista sajnálkozva rázta a fejét.

- Változik a rendszer. Már nem csinálhatjuk meg ezeket a teszteket, mert túlságosan rizikós és nagy az esély a pontatlanságra. A vezetőség eltörölte.

Ez baj. Nagyon nagy baj. A pszichológiai profilok nélkül majdnem esélytelenek vagyunk. Morogva pörgettem az oldalakat. Meg kéne ismernem őket, hogy fel tudjak állítani egy kezdetleges gyanúsított listát. És ha nem közülük valaki? Akkor tágítani kell a kört.

- Deshnek mennyire járt el a szája? – kérdeztem, felpillantva a papírokból. – Hányan tudják, hogy itt vagyunk?

- Mindenki – felelte habozás nélkül Stacey. – A nagykutyák is. A főnök majd beszélni is szeretne veletek az ügyről.

- Remek – felelte Warren minden lelkesedés nélkül, a maró szarkazmus szinte égette a fülemet.

Utáljuk a főnököt, pont. Ha rajta múlna, még mindig öngyilkos küldetéseket teljesítenénk valahol az iraki háborús övezetben. Már újoncként is szadizott bennünket, mondván ’a tehetséget ki kell bontakoztatni’. Aham, ja. Biztos. Grimaszolva megtapintottam a bőrömet, ahol a sérülésem van. Hát, nem tudom, hogy a tehetségem kibontakozott-e, de az arcom biztosan.

Emlékszem, hogy a vizsgaküldetésem Hanryével egyszerre volt. Egy hadikonferenciát kellett „feloszlatnunk”. Magyarul mindenkinek találkoznia kellett a maga istenével. Akkoriban a fedőnevem még Halálangyal volt. A szép emlékek…

- Hazavihetjük ezeket? – mutattam a lapokra.

- Persze, több példányban vannak meg, mint ami legális lenne – vont vállat Szikla, ahogy elsüllyesztette a dosszié maradékát egy fiókban.

Ebben reménykedtem, hogy csak egy interpolos vicc volt. Bár ki tudja?

- És mi most mennénk is – jelentettem ki, majd követtem a példáját édes bátyámnak, aki éppen elhagyta volna a szobát.

- Rendben, a héten mindenképp keressétek fel a főnököt! – mondta és integetett Stacey.

Mi pedig úgy elpucoltunk, hogy szinte a lábunk sem érte a földet - azonban így sem voltunk elég gyorsak. A bátyámnak ütközött valaki, miközben a tanoncok folyosóján haladtunk. Én még éppen elhajoltam az illető útjából, azonban a testvérem nem éppen kicsi testméreteivel ezt már nem tudta utánam csinálni. Ezért a fiú beleütközött és szabályosan lepattant a széles mellkasról. Mint az kiderült, ez az illető Kevin volt. A srác felnézett, hogy bocsánatot kérhessen, azonban Warren úgy nézett rá, mintha ki akarná belezni.

Még én is megijedtem egy kicsit.

- Te… itt? H-hogy…? – hebegett összevissza.

- Legyen benned több tisztelet a felettesed iránt – morgott Warren, ahogy felrántotta a földről Kevint.

Azt elfelejtette mondani, hogy mi már nem dolgozunk itt. Aztán Kevin tekintete megtalált engem is, szemei pedig kikerekedtek. A sebem fedetlen volt, így pedig ez volt az első alkalom, hogy tisztán láthatta. Meg is volt a hatás.

- Te vagy a Szellem, igaz? – kérdezett rá lefehéredve. – Az a Szellem…

Én csak bólintottam. Valahogy nem bírtam az ő szájából hallani. Az izzadságtól csatakos szőke haja és barna szemei, amikben a felismerés és a megdöbbenés szikrája lobbant, még az épületből kiérve is kísértettek. A bátyám karját vasmarokkal szorítva hagytuk el a kígyófészket.

Nem akartam, hogy bármi közöm legyen újra hozzájuk. És most mégis újra itt tartunk.