2016. augusztus 15., hétfő

6. fejezet

- Szerinted miért ugrott le? – kérdeztem a bátyámat, ahogy újra az erkélyen voltunk.
Desh egyből lepasszolta az ügyet, és már le is lépett. Az ügy aktája benn feküdt a kisasztalon a nappaliban. Nem sok adat van benne, de az is valami. A lényeg az, hogy valahonnan el tudtunk indulni. Igen keskeny ösvényen bár, de el tudtunk indulni. Nem nagyon dolgoztam még ennél kevesebb adattal, azonban ez nem lehetetlen küldetés. Újra igénybe kellett vennünk az agytekervényeinket ehhez a feladathoz a bátyámmal. Nem tudtuk, hogy ki a fegyveres, aki a szomszédos épület tetején lehetett valahol, azonban nem kockáztathattunk. Az orvlövész ellen úgy védekeztünk, hogy felhúztunk egy-egy golyóálló sisakot, illetve golyóálló mellényt. Egy kicsit érdekesen nézhettünk ki, de fő a biztonság. Bátyám a falat támasztotta, én pedig a karjaimat összefonva vettem szemügyre mindent. A korlátot figyeltük és az alattunk elterülő utcát. Nem volt odalent holttest, sem a helyszínelő rendőrök, így haláleset biztosan nem történt.
- Félt attól, hogy lebukik – válaszolta Warren higgadtan. – De inkább az a kérdés, hogy mivel ugrott le.
Érdeklődve pillantottam a zöld szemekbe, amik egyben az enyéim is voltak.
- Hogy érted ezt? – emeltem meg enyhén a szemöldökömet.
Nemtörődöm stílusban megvonta a vállát.
- Amikor lógtam, láttam valamit – kezdett bele a mesélésbe. – Az alattunk levő párkányon volt valami. Ahogy hadakozott a fogásom ellen, folyamatosan arra próbált kinyúlni. Mintha meg akart volna fogni valamit, amire támaszkodhat.
- És ebben mi a fura? – tettem fel a kérdést. – Talán csak az alattunk fekvő emeletre akart felkapaszkodni és azon keresztül megszökni.
- Vagy nem – helyesbített Warren. – Abban a kezében volt a retikülje, amivel oda próbált nyúlni, mint valami kampóval – mondta ezt úgy, mintha ez egy világrengető felfedezés lenne. – Ki az az ember, aki a retiküljével próbál leugrani az emeletről? És aki azzal akar megkapaszkodni valahol?
- Szerintem a nők többsége ilyen – osztottam meg vele a véleményem a rejtélyes női nemről, amit én is magaménak tudhattam.
- Tudta, hogy túl fogja élni – folytatta a gondolatmenetet, mintha egyáltalán meg sem szólaltam volna. – Szóval úgy gondolta, hogy az a kis papírvékony táska meg fogja tartani, legalábbis addig, amíg felmászik.
Kikerekedett szemekkel jöttem rá a mondanivalója lényegére. Az a táska nem is retikül volt, hanem valami más. Valami, ami igazán hasznos lehet mászásnál. Hirtelen felindulásból rácsaptam a bátyám vállára, aki a meglepetés erejétől kissé kibillent a pózából.
- Ki lakik alattunk? – kérdeztem, miközben már félig benn voltam a lakásban.
Lekaptam a fejemről a sisakot és elkezdtem kihámozni magamat a golyóálló mellényből és a túlságosan is szűk egyenruhából. A golyóálló ruhákat a kanapéra dobtam le, közben magamhoz vettem a Magnumot. Mire kicsúsztam az egyenruha felsőjéből, Warren is beért. Egy szál melltartóban és a ruha szoknyarészében nyargaltam át a lakáson és felkaptam a késeimet. A bátyám hallhatóan egy nagyot hördült, mire én felé tekintettem.
- Mi a baj? – kérdeztem, miközben a csípőmre szíjaztam a vadászkést.
- Lehetnél sokkalta szégyenlősebb, húgi! – morogta a fiú.
- A testvérem előtt minek? – tettem fel a költői kérdést. – Inkább válaszolj a kérdésre! Ki lakik alattunk?
- Ha jól tudom, akkor múlt héten költöztek ki belőle – kapta le a sisakot a fejéről.
- Kik?
- Layna Cortez és a barátja – emlékezett vissza a bátyám. – Összebalhéztak és eladták a lakást. Még nem adták át a kulcsokat.
Morogva beviharzottam a szobámba és felmarkoltam az álkulcskészletemet is. Ezek szerint az alattunk levő lakás üres. Vagy talán annyira mégsem? Gyorsan felkaptam magamra valami kényelmesebb szerelést. A bátyám is vette az adást, így éppen akkor lett kész, amikor én a fekete kendő alá gyömöszöltem a narancssárga hajamat. Fekete testhezálló farmer és vékony, szintén sötét hosszú ujjú volt rajtam.
- Pedig reméltem, hogy már nem kell ilyet csinálnunk! – mondta Warren, ahogy felhúzta a sapkáját.
- Nyugi, nekem is rossz érzéseim lesznek tőle – húztam el a számat. – Sosem sétagalopp, ha betörünk valahová.
Már párszor csináltunk ilyet. Kivétel nélkül mindig várt ránk valaki a zárt ajtó mögött és rendszerint csak mi hagytuk el az épületet, legalábbis szabad emberekként, illetve élve. Mindenütt leoltottuk a villanyt és a függönyöket is elhúztuk. Eltettünk mindent, amire szükségünk lehetett, így a lakás bejárati ajtaját magunk mögött hagyva baktattunk egy emelettel lejjebb. A puhatalpú edzőcipőnk nem csapott zajt, úgy osontunk, akár egy macska. Hangtalanul közelítettük meg a látszólag elhagyatott lakást. Felvettem egy bőrkesztyűt és megpróbáltam benyitni a lakásba. Ahogy sejtettük, be volt zárva.
Elővettem az álkulcskészletet és letettem a padlóra. Szemügyre vettem a modern zárat és a fogaimat szívva választottam ki a megfelelő álkulcsot. Folyamatosan változtatják a zárak méretét és formáját, így egyre nehezebb őket feltörni. A zártörés ennek következtében már valóságos művészet. Leheletfinom érzékek és kis kezek kellenek ehhez a munkához, így nem tudja akárki megtanulni. Én kémként viszont alapos kioktatást kaptam a zárakról és azoknak átveréséről. Ahogy nekikezdtem a munkának, elkezdtem beszélni, persze csak suttogva.
- A lakásokban van külön riasztó? – tettem fel a kérdést.
- Legfrissebb infóim szerint nincsen – mondta Warren mögülem.
Természetesen a mi lakásunkban katonai riasztók vannak, az ajtó előtt pedig csapdák. Ezt nem is értettem először, hogy Natalie miért nem a lakásban várt ránk. Minden valamire való betörő először szemrevételezné a lakást, viszont biztos vagyok benne, hogy szakavatott szemek számára is láthatatlan a biztonsági rendszerünk. Ha a francia kisasszony bement volna a lakásba, akkor egy csapóajtón keresztül egy külön terembe került volna. Igen, a pánikszobánkat mi inkább cellának tartjuk fenn, ha valakinek eszébe jutna betörni hozzánk.
Ha mégis túljutna a csapóajtón, akkor még ott várna rá a kábítólövedékkel felszerelt fegyver, illetve az ideggáz, ami már a végső megoldás volt. Valaki biztosan informálta a csapdákról.
A zár megadóan kattant egyet, én pedig óvatosan kinyitottam az ajtót. Félhomály uralkodott a kinti városi fények miatt, de a bútorok és a személyes holmik már elszállításra kerültek. Layna és a párja már biztosan nem akartak sokáig maradni.
- Hé, Sprie, ezt nézd! – intett Warren a nappaliból.
Halkan lépkedtem oda hozzá. A nappali egyik beláthatatlan sarkában egy utazótáska volt. Teljesen beleolvadt a környezetébe, ránézésre lehetett egy 10-12 kg. Warren óvatosan kicsúsztatta a sarokból, hogy ki tudjuk nyitni. Ez a terepmintás szörnyeteg rosszat sejtetett. Óvatosan szemrevételeztük a cipzárt rajta. Idegőrlő másodpercek teltek el, ahogy mindketten megvizsgáltuk a táskát. Nem hallottunk belőle ketyegést, kattogást, de még egyszerű zörgést sem. Fura volt, mintha kitömték volna valamivel. Semmi nem hallatszott, ahogy próbaképpen belerúgtam a táska oldalába. Behorpadt a lábamtól, azonban nem volt teljesen puha sem.
- Szerinted mi lehet benne? – fordultam Warrenhez.
A testvérem a tűzszerészeten is járt már pályafutása során, ezért kérdeztem rá.
- Nem hiszem, hogy bomba lenne – morogta. – Viszont kétségtelen, hogy ez a csomag már jóval távolabb mutat a furcsa jelzőtől.
- Kinyissuk? – kérdeztem nagy levegővétel után.
- Még ne – vágta rá a bátyám, ahogy felállt. – Nézzünk előbb alaposan körül.
Csendben a terasz felé mutatott. Halkan megközelítettük az üvegajtót, ami hangtalanul nyílt ki. A torkomban kezdett gombóc keletkezni. Első látásra csak egy gyönyörű panorámával találkozhattunk. Azonban ahogy jobban füleltünk, egy kísérteties hangot is hallottunk. Lágy csilingelés ütött át a lent haladó autók zaján, mint valami túlvilági sóhaj. A szemeimmel kerestem a hang forrását.
- Hallod ezt? – suttogta Warren.
- Igen – helyeseltem. – A hang forrása itt van a teraszon.
Egy fémkarikát láttam meg a korláton, ahogy lágyan neki-nekiütődött a vasnak, csilingelő hangot hallatva. A szél lágyan fújt, mégis mozgásra bírta a vékony karikát. Ez volt az a hang. Bátran megindultam a karika felé, ami leginkább egy karperecre hasonlított. Nem is gondoltam a saját biztonságomra. Ez pedig nagy óvatlanság volt tőlem. Éppen hozzáértem volna a karikához, amikor valamit megláttam a szemem sarkából. Csupán egy árva csillanás volt, ami nem a környezethez tartozott. A szomszéd erkélyen valami megcsillant ezen a késői órán.
Meghallottam az összetéveszthetetlen suhanó hangot. Kirántottam a vadászkést az övemből, a fegyverem lapján pedig megpattant a piciny dobókés. Hasznavehetetlenül esett a földre, akár egy kődarab. Hangosan lihegtem, ahogy a kis pengét néztem. Ha nem rántom ki a kést, pontosan a halántékomba fúródott volna. Senki nem jutott még ilyen közel ahhoz, hogy megöljön. Ez pedig nagy szó a múltam után.
Warren pisztolyt rántott és a szomszéd erkélyre célzott vele.
- Kit látsz? – dadogtam zavartan.
- Csak az öreg Dadovszkit – nézett bele a fegyver célzójába.
- Akinek műkeze van? – döbbentem le teljesen. – Azzal nem tudta volna kivitelezni ezt a dobást!
Helyeslően bólintott a testvérem.
- A távolság körülbelül 30 méter. Az erő kifejezetten hatalmas volt, amit belefektetett. A célzás pedig hibátlan. Mintha téged láttalak volna dobni! – vette el a szemétől a fegyvert.
A sokk alatt valami felderengett bennem. Mintha téged láttalak volna dobni… Téged láttalak volna dobni… Akár én is lehettem volna… Olyan, mint ÉN!
- Olyan, mint én – motyogtam magam elé.
- Én is ezt mondtam – helyeselt Warren.
Ránéztem a bátyámra, majd a karperec nagyságú karikára a korláton. Odamentem a korláthoz és kinyitottam a karikát. Ahogy megtapintottam, tudtam, mivel állok szemben. Különlegesen könnyű fémből készült, róla pedig egy zsinór lógott alá, egészen az épület aljáig. Megrángattam a kötelet és biztos voltam a dolgomban.
- A Jane Smith-fogás – mutattam meg Warrennek a karikát.
- Ezt még alkalmazza valaki? – hitetlenkedve tette fel a költői kérdést. – Ősrégi trükk!
- A retikülje bizonyára apró szemű fonás volt, így le tudott vele ugrani. Egy karika itt, a másik a kezében. A kötél pedig rugalmas, olyan, mint amit a szabadugráshoz alkalmaznak – vettem végig az elméletet. – Valaki várhatott rá a bejáratnál.
Aki látta már a Mr. és Mrs. Smith című filmet, annak nem lehet idegen ez a módszer. A lényege az, hogy egy kis időnyerés után kiugrik az alany az ablakon, a táska egyik fülét maga után hagyva. Mivel az rögzítve volt, a táska fonala elszalad, így biztosítva biztonságos földet érést. Angelina Jolie tökéletesen demonstrálta a filmben ennek a trükknek a küllemét.
- Ezt a trükköt te is használtad annak idején, nem? – nézett rám a bátyám elmerengve.
- Melyik kém nem? – tettem fel a költői kérdést.
Akaratlanul is a táskára néztünk az üvegen át. Egy bólintás kíséretében bementünk az üvegajtón, így újra benn voltunk a kísérteties lakásban. Csak néztük a csomagot, ami nem volt túl bizalomgerjesztő. Én vettem a bátorságot, hogy kinyissam. A szemeim elkerekedtek a táska tartalmától. Már az illat maga is átható volt, viszont a küllem még meglepőbb hatással volt rám. Egy puha dobozba tették, mintha egy ajándék lenne.
- Fehér rózsák? – kérdezte hitetlenkedve Warren, ahogy megszemlélte a táska tartalmát.
A kezembe vettem egyet. Még frissek voltak. Egy-két órája lehettek levágva. Az illata elbódított, ahogy beleszippantottam.
- Mennyi lehet belőlük? – morogtam, miközben a kezem automatikusan kezdte kipakolni a rózsákat.
Ahogy végeztem a kipakolással, megtapogattam a táska alját. Az ujjaimmal végigsimítottam a varrást, hátha találok rejtett zsebet. Azt nem találtam, viszont ahogy a táska merevítőlapját felszedtem, találtam egy fekete kártyát. Ha nem tapogattam volna végig, meg sem találtam volna. A kis üdvözlőkártya tenyérnyi méretű volt.
Felnyitottam és a fekete kártya belseje fehér volt. Géppel írt levél pihent előttem, ami rövid volt, azonban annál tartalmasabb.

A Grage testvéreknek,
Nagy rajongótok vagyok. Valószínűleg most elképedtetek. Annál jobb nekem. Tudtam, hogy nemcsak holmi mumusmese vagytok az ifjú kémeknek. Láttam a kezetek munkáját. Először elborzadtam, de aztán felismertem a szépséget, amit mindketten képviseltek. Elhatároztam, hogy én is megmutatom nektek, mit tanultam tőletek.
A tanítvány túlszárnyalhatja mestereit?
Szellem

- Ebből még baj lesz – mondta a bátyám, én pedig helyeslően bólintottam.
- Olyan, mint mi – mondtam, miközben újból kifordítottam az utazótáskát. – Mi pedig biztosra mennénk azzal, hogy megkapják az üzenetünket…
A táskában már nem találtunk semmit. Azonban az üdvözlőlap duplalapú volt, a levélke mögött pedig egy egészen kicsi digitális lap volt. Egyikünk sem ismerte fel, ez egy teljesen új technológia volt. Egy sóhajjal tettem el minden bizonyítékot, amit találtunk.
- Emlékszel, Warren? – fordultam a bátyámhoz, aki értetlenkedve nézett rám.
- Ugyan mire?
- Azt mondták, nem hagyunk magunk után hibát – mosolyogtam az emlék hatására. – Hogy mi vagyunk a tökéletes fegyverek. Én az árnyakban, te pedig a frontvonalban.
- Mire akarsz célozni ezzel?
Ördögi mosollyal bütyköltem meg újra a zárat, ezúttal azért, hogy bezáródjon. Ellenőriztem a bőrkesztyűimet, a testvérem pedig a vállára vetette a táskát, benne mindennel.
- Le kell porolnunk a tudásunkat – fordultam felé az árnyak között. – Még a végén elver minket ez a kis taknyos.
Warren vette a lapot és elvigyorodott ő is.
- Ezt pedig ugye nem hagyhatjuk – fejezte be a gondolatmenetemet. – Mi a következő lépés, húgi?
Sunyi tekintettel pillantottam a keményvágású arcra, ami mindenhova elkísért. A szám keserű görbülete Warren szemébe meglepettséget csalt. Visszafordultam a kezemben pihenő rózsákra, amik gyönyörűek voltak, mégis… Kicsit ironikus volt. Tudtam, hogy a fehér rózsa a hűséget, a tisztaságot és az ártatlanságot szimbolizálja. Ez pedig szöges ellentétben áll azzal a hideg számítással, amivel szembekerültünk.
- Meglátogatjuk a központot – válaszoltam a kérdésre. – Akárki nem tud így előre tervezni vagy akciót irányítani. Szét kell néznünk, hátha csak valami újonc szabadult el.
- Értem. És ha nem?
A rózsa tövise váratlanul a bőrömbe fúródott. Felszisszentem a fájdalomtól, azonban azonnal orvosoltam a problémát. Kézváltással a számba vettem az ujjamat és egyszerűen kiszippantottam a tövist, majd kiköptem.
- Akkor olyan leckét kap ez a tehetséges valaki, hogy nem fogja elfelejteni – mondtam az arcomon halálosan komoly kifejezéssel.
Beléptünk a lakásunkba. Ránézésre minden úgy volt, ahogy hagytuk. Komótosan vízbe tettem a rózsákat, mikor feltűnt valami. Feloltottam a lámpákat és kinéztem a teraszra. Semmi különös, a szokásos panoráma fogadott. Valami azonban nem stimmelt. A golyó már nem volt az üvegben. Óvatosan elhátráltam az üvegtől, majd a testvéremre néztem. Kifejezhetetlen érzés fogalmazódott meg bennem. Most elkezdtem félni. A torokszorító érzés csak növekedett, ahogy levettem a cipőimet. A szobát nézve csak tisztaságot láttam, ahogy a konyhában és a folyosón is. Minden ragyogott, pont úgy, ahogy hagytuk, mielőtt elmentünk betörni. Azonban…
Biztos vagyok abban, hogy a levetett ruháim ott hevertek a kanapén. Ezek nem voltak ott.
A konyhapulton pedig volt egy bögre, amiből Warren kávét ivott rögtön az elmenetelünk előtt. Ez a pohár most a csurgatóban száradt.
A szobaajtómat becsuktam, mielőtt elindultunk. Most pedig tárva-nyitva fogadott.
- Tesó… - szólaltam meg remegő hangon. – Mennyi ideig voltunk távol?
Warren tűnődve megnézte a faliórát, ami… fejjel lefelé volt.
- Mi a…? – adott hangot a meglepetésének.
- Valaki járt itt – jelentettem ki. – És kikerülte a csapdáinkat!
Ahogy dühömben belerúgtam a székbe magam mellett, az felborult. Lenéztem a dühtől remegő lábamra, ami nem akart engedelmeskedni nekem. Ahogy lefelé néztem, láttam valamit, ami a szőnyegbe volt fúródva. Lehajoltam a pici műanyag valamiért, aminek egy tű volt a végén.
A kábítólövedék.
- Nem kerülte ki a csapdákat – nézett rám a bátyám, ahogy a falra mutatott, ami elszíneződött az ideggáztól. – Csak felszerelkezett ellenük.
A szemhéjam is elkezdett rángani. A fogaimat csikorgatva törtem szilánkosra a kezemben lévő piciny fecskendőt. Idegesített, hogy képletesen szólva rászartak arra, amire olyan büszke vagyok. Határozott léptekkel mentem be a szobámba. Tüzetesen megnéztem mindent, mégsem találtam semmit. Pedig biztosan van itt valami, ami felett nem szabadna elsiklani!
Az öklöm rászorult a tűre, amit még mindig szorongattam, mint valami medált. A fogamat szívva vágtam a falba egy hatalmasat. Holnap megyünk az Interpol központjába, hogy kiderítsük, melyik kis szarzsáknak volt képe idejönni.
- Hé, Sprie! – szólt a bátyám. – Ezt látnod kell!
Kiszaladtam a szobámból, hangos durranással becsapva magam után az ajtót. A fekete üdvözlőkártyából kiszedett elektronikus lap vörösen villogott.
És röhögött.
Szó szerint nevetett.
Az a valaki mindent hallott. Odatrappoltam az asztalhoz, ahol a kis szerkezet feküdt. Megfogtam a lapot és a számhoz emeltem.
- Most ébresztetted fel a vadállatot – suttogtam a kis lapnak. A vonal másik oldalán annak a személynek a torkára fagyott a nevetés a hangomtól. Tudtam, hogy kicsit rekedtes és hallatszódott rajtam, hogy komolyan gondolom. – Utolsó szavak, mielőtt darabokra szedünk?
- Jól nézel ki melltartóban – hallatszott a meglepően kellemes hangzású férfihang.
Ezzel az egy mondattal még jobban felbosszantott. A lapot az asztalra csaptam, de úgy, hogy darabokra tört.

- Sprie! – a bátyám próbált lefogni, de még egyet ráköptem a szerkezetre, mielőtt végleg elrángatott volna onnan.

1 megjegyzés: