8. fejezet

- Hát ez remek – dobtam le magam a kanapéra. – Miért érzem úgy, hogy átvertek?

- Ezek szerint nem csak én érzem – Warren is utánozta a példámat. – Mihez kezdjünk?

Fújtatva elővettem a dossziét és megnéztem, hogy eddig mink van. Nem valami sok. 5 gyanúsított és a Szellem legutóbbi lopásainak a körülményei és helyszínei. A legutóbbi meglepően közeli dátumon történt, ráadásul a két sarokkal lentebb lévő múzeumnál. Az eset pontosan 4 napja történt. Az eltűnt tárgy egy antik fülbevaló az ókori Egyiptomból. Ha szabad megjegyeznem, milyen közhelyes… Majdnem a legtöbb ókori kincs Egyiptomnak tulajdonítható és ez az ember is ezekre pályázik? Hát, nem lesz egyszerű tökéletesítenie a gyűjteményét, az biztos, mert több ezer műtárgy tartozik bele ebbe a műcsoportba! Legalábbis ezt gondoltam, ahogy vissza nem lapoztam a többihez.

Azonban ahogy a többi lopott tárgyra néztem, láttam a finomabb jelentést meghúzódni. Ez a valaki CSAK ókori fülbevalókat lopott. Elég bizarr… Egy fülfetisiszta? Megborzongtam a gondolattól is.

De szögezzük le, oké? Nem ítélek el senkit a másmilyen szexuális beállítottsága miatt. Úgy vagyok vele, hogy nem kell csinálnom és nem kell néznem, tehát aki akarja csinálni és boldog tőle, kenje neki! Azonban mivel ez az ember bűnöző, így már rám is tartozik ez a nagyon is személyes információ, amire én nagyon nem voltam kíváncsi.

- Lecsekkoljuk? – kérdezte Warren mellettem.

A múzeum nem volt messze, azonban túl közel sem. Egy kicsit le kellett szakadnom a testvéremtől. Baljós érzet tekeredett a gyomrom köré, ami sosem jelentett jót. Ez az előérzet a kórházi incidensre emlékeztetett. Szinte visszatért a számba a saját vérem fémes íze. Ez pedig eszembe juttatta a volt társamat, aki átvert. Azóta elvileg egy fogházban van New York külvárosában.

- Nem baj, ha ezúttal csak te mész? – néztem rá. – Bocsi, de el kell intéznem valamit.

- És mégis mit? – figyelt rám nyugtalanítóan.

Láthatta az arcomon a döntésemet, mert egyből elkezdett ellenkezni. Henryhez egy külön arckifejezésem van, legalábbis Warren ezt mondogatta mindig.

- Nem, azt nem engedem! Nem látogathatod meg!

- Tudnom kell, hogy a helyén van-e! Tudnom kell, hogy nem ő szórakozik velünk ismét! – vetettem ellent, ahogy az összetört lehallgatóként funkcionáló lap felé böktem az asztalon. – Meg kell látogatnom Henryt.

Látszott, hogy Warren ennek egyáltalán nem örült. Sőt, ez enyhe kifejezés. Kifejezetten utálta a gondolatot, hogy annak a férfinek az 1 kilométeres hatókörébe megyek. Azonban tudta, hogy nem magam miatt csinálom, hanem a nyomozás miatt. Ez az ügy a szabadságot jelentheti a számunkra, ha nem csesszük el. Ezt pedig ő is tudta nagyon jól.

- Ha nem jössz vissza, mire én visszaérek… - kezdte a fenyegetést, azonban én fejeztem be.

- Tőlem aztán tűzvonal alá vonhatod az egész várost és az egész rendőrséget feldughatod Henry seggébe. Vissza fogok jönni, pont. Ne is feltételezz mást! – mondtam határozottan.

Warren valamiért megnyugodott a határozott hangvételemtől.

Másnap reggelre minden információ a kezünkben volt ahhoz, hogy egy produktív nap elé nézzünk. Warren már kora reggel elviharzott (gondolom, hogy hamarabb hazaérjen), azonban a lelkére kötöttem, hogy jól nézzen körül. Elvitte a nyomozásra használt készletemet is, úgyhogy én mindent megtettem az ügy érdekében. És ha akár egy karcolás is esik a készletemet, én is valami nagyon csúnyát dugok fel a seggébe… Én pedig kicsit később, mint a testvérem, de azért elég korán elindultam a fogházba. Lefele menet a lépcsőn a tekintetem az új portásra kalandozott. Napszemüveget viseltem, így a fél arcomra árnyék borult.

- Ms… vagyis Spirit! Jó reggelt! – köszönt rám nagy mosollyal Daniel.

- Jó reggelt, Daniel – mosolyogtam vissza szolidan, ahogy megálltam a pultja előtt.

- Mi ez a nagy sietség ma? – kérdezett kedvesen.

Gondolom én, nagy robajjal vonult el a testvérem is itt úgy egy negyedórája. Egy elit katona nagyon hasonlít egy tankhoz. Tele van fémmel és nagy a menetzaja.

- Sok-sok dolgunk van – mondtam túlzó hangsúllyal, amitől a ’sok’ szó úgy hangzott, mintha 10 másodpercig mondtam volna. – Mi már csak ilyen rohangálós emberek vagyunk.

Daniel megemelte a szemöldökét, ahogy rendezgetett pár papírt.

- Ha megfogadsz te és a testvéred egy tanácsot – hajolt hozzám közelebb, én pedig engedve a kíváncsiságomnak, leutánoztam a testtartását -, akkor nem siettek ennyire. Még a végén a rohanás közben nem vesztek észre valamit, ami még fontos lehet.

- Köszönjük a tanácsot – mondtam furcsállva.

Egy intéssel elköszöntünk egymástól. Hmmm… Ez fura volt. Ekkor még nem tulajdonítottam ennek a mozzanatnak nagy jelentőséget, pedig kellett volna. De ezt majd később.

A fő feladatom ezúttal a volt partnerem meglátogatása volt. Fogamat csikorgatva gondoltam a férfire, aki letépte utolsó szép éveim virágát. A szívem azonban még mindig sajgott, ahogy az árulására gondoltam. Pedig két év hosszú idő és már nem leszek fiatalabb. A gondolataimból egy motorzúgás ébresztett fel. Az éjfekete motor lelassított mellettem, tulajdonosa pedig kecses őzike módjára pattant le a nyeregből.

- Hali, Spirit! – köszönt rám, én pedig összerezzentem.

Ahogy levette a sisakot, úgy ismertem meg személyében Mayát. Szemei lézerként hatoltak a belsőmbe. Az arca azonban valahogy… fura volt. Ezt betudtam az érdekes fényviszonyoknak.

- Szia, Maya – köszöntem neki kevésbé lelkesen.

Ennek ellenére elvigyorodott és fújt rágógumiból egy buborékot. Csak néztem a rózsaszín buborékot, amit saját fogaival pukkasztott ki.

- Elvigyelek? – kérdezte, ahogy tovább akartam menni.

- Nem is tudod, merre megyek – néztem vissza rá gyanakodva.

Ő csak vállat vonva támasztotta le a motort és mellém szökkent.

- Ez igaz – tette csípőre az egyik kezét. – Csak megérzés, hogy mi ketten a külváros felé tartunk…

Kikerekedett szemekkel néztem rá, ahogy a helyes következtetést mondta.

- Honnan tudod? – hebegtem, ahogy zavaromban megigazítottam a szemüvegemet.

A Henryről való gondolkodás túlságosan elveszi a hidegvéremet. Nem szoktam ilyen idegeskedő lenni! Meg kell nyugodnom, mielőtt egy újabb pánikroham erőt vesz rajtam! Lassan lélegeztem, ahogy a terápián tanultam. Igen, az eset után jártam terápiára, amit csak az elmúlt hónapban hagytam abba.

- Mondom, csak megérzés – mosolygott rám nyugtatóan. – Na, akkor mehetünk? Én a fogházba megyek, nem tudom, hogy te hova mész, de majd megbeszéljük…

Felkaptam a fejemet a fogház szóra. Maya folytatta a beszédet, azonban én már nem is nagyon figyeltem a további mondandójára.

- Te miért mész a fogházba? – szakadt ki belőlem a kérdés, Maya pedig elnémult.

Nehezen nyögte ki. Ott állt előttem az út szélén egy huszonhárom éves nő és az orrom előtt láttam, hogy egy másik világba került az elméje. Tudtam, hogy ezt más nem nagyon veszi észre, de én tudtam, hogy ez a helyzet. Velem is már rengetegszer megtörtént. Az arca kővé dermedt, ahogy újra a múltba ment. Azonban nem engedtem, hogy messzire kalandozzon, mert megfogtam a vállait és gyengéden megráztam. Addig lehet így visszahozni valakit a szakadék széléről, míg nem süllyed el teljesen. Felhős tekintete pár pillanat múlva újból kitisztult.

- Meglátogatom az egyik volt munkatársamat – mondta színtelen hangon. Megdöbbentem. Az a munkatárs biztosan sokat jelentett neki. – És te?

- Egy fontos embert a múltamból – nyögtem ki.

Azt hittem, hogy kérdezősködni fog. Azonban nem tette, amin először meglepődtem, majd meghatódtam. Egyáltalán nem kérdezett, sőt! Csak némán állt velem, míg mindketten elvesztünk a gondolatainkban. Lehetett 10 másodperc vagy akár 10 perc is, mire újra megszólaltunk.

- Akkor mehetünk? – adta a kezembe a fekete sisakot, amit eddig szorongatott.

Érdeklődve néztem a sisakra, majd a lányra, aki éppen kikapott egy teljesen ugyanolyat a motor ülése alól.

- Igen – bólintottam, ahogy felültem mögé.

Aztán már csak az engem tartó testet éreztem magam előtt és a bizsergést alattam, illetve a metsző szelet mellettem.

- Jobb, min kutyagolni, ugye? – hallatszott a fülem mellett Maya hangja.

- Mikrofonok vannak a sisakokban? – kérdeztem mosolyogva.

- Okos kislány – hallottam a kuncogást a túloldalról. – Kapaszkodj, átvágunk a dugón!

A dereka köré fontam a karjaimat, ahogy nagyobb sebességre váltott. Akár fel is mertem volna állni ilyen sebesség mellett, de ezt neki nem kellett tudnia. A karjaim nagy meglepetésemre alig érték át a derekát. Nem volt kövér, nem arról volt szó. Valami keményet tapintottam a felsője alatt.

Hirtelen lélegzett egy nagyot és megemelkedett a keménység. A hasizma volt az! Tökéletesen tagolt hatos csomag egy lányhoz képest. A szemeim kikerekedtek a sisak alatt. Nem tűnt olyan robosztus alkatnak, akinek ilyen has egyáltalán fizikailag lehetséges lenne.

A meglepetéstől a fejem a vállára billent, így még közelebb kerültem hozzá.

- Nem mintha ellene lennék, vagy valami… – kezdte, miközben egy éles balkanyart bevett egy limuzin és egy taxi között. – De miért simogatod a hasamat?

Az ujjaim megfagytak meglepetésemben. Tényleg, a tudtomon kívül kezdtem cirógatni a motoros öltözeten keresztül egy lány hasát. Ez ráébresztett valamire. Szereznem kell egy pasit. De kibaszottul gyorsan.

- Bocsi – nyöszörögtem, ahogy a tudat elért, hogy magánéletem konkrétan nem létezik. Kicsit hátrébb dőltem, hogy adjak neki egy kis teret. - Nem direkt volt.

- Azért hízelgő – kezdett nevetni a headseten keresztül.

A hasfala remegett, ahogy nevetett. Szép nevetése volt. A testem reagált a hangra, amitől elpirultam. Nem értettem magamat. Egy lányra nem kéne így reagálnom! A hasáról a karjára vándorolt a tenyerem és ott is kemény izomkötegeket tapintottam. Vastagabb volt a karja, mint hittem.

- Itt vagyunk – állt meg a motorral.

Én pedig… sajnálatot éreztem? Sajnálatot, amiért nem tartott tovább az utazás? Kizárt! De talán… mégis igaz. Leszálltam a motorról, amilyen gyorsan csak tudtam. Tehát konkrétan leugrottam a járműről, mielőtt akárcsak észrevehette volna a mozdulatot a sofőröm.

- Köszi a fuvart – húztam le lassan a sisakot.

- Semmiség – ő is levette és beletúrt rövid, majdnem vállig érő hajába. Végigmértem lassan. Miért reagáltam rá? – Valami baj van?

- D-dehogyis! – dadogtam, akár egy bolond.

A fogház parkolójában voltunk, idáig lehallatszottak a rabok üvöltései, ahogy egymást vagy éppen az őröket szidták. A vasrudak csörömpölése és a folyamatosan parancsokat üvöltöző őrök hangja szinte megszokott háttérzaj lehetett a környéken lakóknak.

- Nem tudom, hogy mikor végzel, de… - kezdte volna, azonban félbeszakítottam.

- Köszi, nem kell elvinned – utasítottam el csuklóból. – Majd… a testvérem jön értem.

Meglepődést olvastam le az arcáról. Most, hogy jobban megnéztem az arcát, meglepően férfias vonásokat láttam. A szemeit azonban a fényviszonyok miatt nem láttam rendesen.

- Tényleg? – adott hangot meglepetésének. – Pedig azt hittem, hogy dolga van…

Erre már elkezdtem gyanakodni, azonban Maya csak vidáman integetett, ahogy célba vette a parkoló egyik távolabbi szegletét a motorral. Honnan vette, hogy Warrennek dolga van? Ezt betudtam a paranoiámnak, hiszen nem is gondolhatott volna mást. Látszott, amikor először találkoztunk Mayával, hogy a testvérem nagyon félt engem. És most, hogy egy börtönlátogatáson nincsen velem, az csak kényszerítő körülmények hatására történhetett meg. Egy túlféltő báty valószínűleg soha nem engedné a kishúgát egy ilyen helyre egyedül.

Mi viszonylag fura kapcsolatnak örvendhetünk, ugyanis Warren személyisége már majdnem súrolja a zsarnokit, amikor a biztonságomról van szó, azonban ő is tudja, hogy remek kiképzést kaptam és nem vagyok könnyű falat. Ez egy kettős érzést biztosít az egésznek. Érdekes…

Célba vettem a fogházat, és azon belül a volt társamat. Nem akartam bemenni, azonban a lábaim odavittek. Mielőtt észbe kaphattam volna, az egyik látogatóként voltam bejegyezve és egy külön szobában várakoztam az elítéltre.

- Fura, hogy itt látlak – lépett be az említett egyén.

Henry olyan volt, amilyenre emlékeztem. Talán egy kicsit magasabb és izmosabb lett, mióta nem láttam. Bilincs fogta össze a csuklóit és egy virító, narancssárga kezeslábast viselt, azonban a felseje le volt tűrve a derekára olyan szabályszegő stílusban és egy atlétatrikó volt rajta. A haja az állát verdeste, kiverte a borosta és a szemei már-már feketének hatottak.

- Ugyanezt akartam mondani – néztem rá.

Az őrök leültették és magunkra hagytak. Legalábbis látszólag. Magam megnyugtatására belenéztem a velem szemben lévő kamerába, ami az ajtó felett volt. Henry leült és végigmért. Ne úgy képzeljétek el ezt a méricskélést, ahogy egy rég ismerős megnéz és megjegyzi, hogy mennyit nőttem. Ez közel sem volt olyan.

A tekintete mindent felmért az ál-magabiztos mosolyomtól kezdve az erővel összeszorított sarkaimig mindent. Ideges voltam a közelében.

- Még mindig félsz tőlem – nem kérdezte, hanem mondta.

Próbáltam egy könnyed mosolyt villantani, azonban a kezeim remegtek.

- Még csodálkozol rajta? – csúszott ki a számon. – Meg akartál ölni!

- Nem akartalak megölni – vágta rá csendesen, azonban halálos bizonyossággal. – Sohasem akartam neked ártani… Egyszerűen csak… így jött ki a lépés.

A levegőbe kínos csend hasított. Rég nem éreztem ilyet. Mintha adott volna egy pofont. A remegő kezem ökölbe szorult, amíg a bütykeim ki nem fehéredtek. Henry szemei kikerekedtek, ahogy az arcomra nézett. Mérget vettem volna rá, hogy látszott a teljes pókháló, azonban nem akartam a tükörképemre nézni, ami az asztal lapján tisztán visszatükröződött.

- „Így jött ki a lépés?” – idéztem gúnyosan. – A bajtársadat… engem… elárultál. Mondd meg őszintén! Mennyit kaptál volna, ha sikerül kinyírnod?! A súlyodat aranyban?

Henry döbbenten nézett rám, ahogy hátracsaptam a hajamat. Majdnem egyhosszúságú volt a kettőnk haja, csupán az enyém narancssárga volt, akár a kezeslábasa.

- Megváltoztál, Spirit – csak ennyit tudott mondani.

- Ezt rólad is el lehet mondani – hallható volt a hangomban az, hogy ezt a változást én negatív irányba való elmozdulásnak tartottam.

Henry arca megrándult a frontális sértéstől. Nem értem, miért piszkáltam az alvó oroszlánt. Mondanom sem kell, ez volt az első alkalom, hogy láttam a kórházi incidens után. Azonban még mindig reagált rá az áruló testem. Az elmém tudta, hogy ettől a férfitől félnem kell, azonban a testem emlékezett az éjszakákra, amiket együtt töltöttünk. A szívem pedig a sötétben elsuttogott szavakra és a harctéren való összhangunkra.

Egy kémnek az elsőszámú erénye az, ha az eszére tud hallgatni. Ezt már a kiképzés elején a fejembe verték. És most elő kellett szednem ezt a régi tant.

Tehát akaratlagosan csillapítottam az indulataimat, amik váratlan kitöréssel fenyegettek.

- Gondolom, nem csak sértegetni vagy itt – dőlt hátra és a mellkasa előtt összefonta a karjait, amik már nem egy balett-táncos, hanem egy harcos izomzatát idézték. – Mit akarsz?

- Csak meg akartam győződni arról, hogy még mindig itt vagy – mondtam az asztalon kopogva.

Nem néztem a szemébe, hátha nem kérdez rá az okra. Mint mindig, most is pechem volt.

- Miért ne lennék itt? – adott ki egy köhögéshez hasonló hangot.

Kicsit haboztam, hogy megmondjam-e neki a tutit vagy ne. Őszintén. Azonban az egyetlen gond az volt, hogy a Szellem még veszélyesebbnek ígérkezett, mint Henry volt. És most mit tehetne? New York egyik legjobban őrzött fogházában van.

- Elvállaltunk egy ügyet – mondtam, ahogy végre ránéztem. – Az utolsót.

Henry váratlanul elmosolyodott. Nem egy visszafogott mozdulat volt, hanem egy őrült fogas mosolya.

- Mert szerinted el fognak engedni azok a piócák? – kérdezte ezzel az ijesztő vigyorral. – Ők juttattak ide. Hála ennek a börtönnek megszabadultam a függőségemtől, de még mindig nyilvántartanak. Engem, egy rabot.

Lefehéredtem a hírre. Ez azt jelentette, hogy még mindig az ügynöktársam volt a férfi, aki előttem ült.

- Akkor miért nem sétálsz ki innen egyszerűen? – értetlenkedtem, pedig nem kellett volna neki ötleteket adnom.

Ha nyilvántartották, akkor a teljes jogú ügynököknek automatikus felmentés járt. Tehát neki nem is lenne kötelező itt maradnia a fogházban. Szabadon járkálhatna, mint civil és senki nem juttathatná vissza a börtönbe.

- Még mindig vannak alakok, akiknek tartozom – vont vállat nemtörődöm módon. – Itt megvédenek és még ki is gyógyítottak a függőségből.

- Logikus – motyogtam magam elé.

Ő közelebb hajolt hozzám az asztal felett. Enyhe őrület csillogott a szemeiben, ahogy a beszélgetés alatt tényleg belenéztem a szemeibe. Majdnem elsüllyedtem a mély tekintetben. Mint két feneketlen lyuk, amiből nem szabadulsz ki soha.

- De azért szenvedélyem elvesztése nem gátol abban, ha kijutok, megverlek pókerben – az enyhe utalás a mellkasom közepébe talált.

Soha nem tudott eddig megverni kártyában. Azonban rá kellett jönnöm a valóságra. Bármilyen szívet melengető is volt az elképzelés, nem valószínű, hogy élni fogok akkor még.

- Ha egyáltalán megérem a napot, benne vagyok – álltam fel lassan és jeleztem az őröknek, hogy végeztünk.

Henry tekintete zavarodott lett, a hangja akadozott, ahogy megszólalt.

- H-hé, ezt meg hogy érted?! – emelte fel enyhén a hangját, az őrök közben beléptek. – Mi az, ha élni fogsz?! Élni fogsz!

A beszélgetés során először olyan voltam, akár a jég. Mint egy profi. Ilyennek kellett volna lennem az egész értekezés alatt.

- Nem biztos… - motyogtam, azonban meghallotta.

Az őrök megragadták, de ő elkezdte dobálni magát. Nem engedte, hogy olyan könnyen kivigyék az ajtón. Harcolt, én pedig a falig hátráltam. Nem volt nálam kulcskártya, ahogy a két őrnek adott egy-egy olyan ütést, hogy eszméletüket vesztették. Úgy közelített felém, akár egy megveszett állat. Megbilincselt kezei elöl voltak és egyre csak közelített a lánccal a fejem felé. Mielőtt megmozdulhattam volna, a láncot átvetette a nyakamon, míg az bele nem vágott a húsomba, így rántva a fejemet közelebb az övéhez. Csóktávolságra voltunk és a testét az enyémhez préselte.

Rettegtem tőle.

Megbénultam tőle.

És reagáltam rá.

Így, felkenve az ajtóra nem sok esélyem volt.

- Az ügy, igaz? Veszélyes! Egy mániákus… - mondogatta zavartan. – Szállj ki!

- Nem lehet – válaszoltam neki.

Ő meghúzta a láncot, így még közelebb kerültem az arcához.

- De lehet! Kell! Ne sodord magad veszélybe! Nem halhatsz meg… - motyogta, ahogy az ujjait belemélyesztette a hajamba. – Így nem…

- Végigcsinálom – jelentettem ki határozottan. – Nem állíthatsz meg!

- Akkor kijövök – morogta szinte a számba. – Kijövök erről az istenverte helyről! Megvédelek. Már megvan az erőm hozzá…

- Te maradj itt – kezdtem ellenkezni határozottan.

- Megyek – mondogatta, majd hirtelen lerántották rólam.

Fegyveres őrök lepték el a szobát. Henryt sokkolóval és gumibottal hallgattatták el és az egyik tiszt felém fordult. Simára suvickolt egyenruhájából lejött, hogy ő a főnök. Kalapját levéve jött oda hozzám.

- Remélem, nem esett semmi baja!

Alig hallottam a szavait. A vérem a fülemben dobolt, ahogy Henry nyitott szemeibe néztem. Kába volt a tekintete, azonban még mindig ott volt az elhatározás a tekintetében. Legszívesebben én csapattam volna meg még egy kis árammal, hátha elfelejti.

- Kimegyek, kimegyek, kimegyek – ezt motyogta, mint egy eszelős.

Rendesen reszkettem, ahogy kiléptem a fogház ajtaján.

Mélyeket lélegezve próbáltam felidézni, hogy merre is lehet a legközelebbi metrómegálló. Ahogy sétáltam a zsúfolt utcán, az arcok egyszerűen összefolytak. Alig láttam kettőig. A karjaimat magam köré tekertem, akár egy kabátot. A szemeim elé tettem a napszemüveget, hogy minél több legyen az arcomból takarva. Egyszerűen el akartam tűnni.

Henry ki fog jönni.

Az érzékeny lelki békém pedig szét fog hullani.

A tépelődésem közepette egy üzenetem érkezett. A BlackBerrym visított egyet, jelezve az említett fájlt. Reszkető kézzel csúsztattam szét a készüléket.

Feladó: Szellem

Címzett: Spirit „Szellem” Grage

Tárgy: Motorozás

Drága Spirit!

Olyan jó volt motorozni veled, hogy azt el sem tudom mondani. Henry jól van? Úgy hallottam, hogy az utóbbi időben nagyon elhanyagoltad. A testvéred pedig már tajtékozhat a dühtől, hogy ilyen távol vagy tőle ilyen hosszú ideig. Siess haza!

 Üdvözöl: Szellem

U.i.: Minden barátoddal ilyen barátságos vagy? Kezdek irigykedni a barátaidra. El sem tudom képzelni, ha ezt csinálod egy lánnyal, mi történhet egy fiúval?

Az e-mail arcon ütött. És úgy éreztem, hogy a bátyám is kapott egy hasonlót. Kezdtem dühös lenni. De hála Mr. Felvágós Szellemnek, van egy e-mail címünk, aminek utána tudunk járni. Keserű mosollyal néztem a szövegre.

Akkor ezért tűnt Maya olyan férfiasnak! Szóval férfi vagy, hogy basszanak meg! Segítség, komoly segítség, apukám. Egy nevetésféleség kúszott a torkomba.