21. fejezet

- Sprie, hallasz engem? - csettintgetett előttem egy karcsú, szép bőrű férfi kéz, amit túlságosan is jól ismertem.
Összevont szemöldökkel Henryre néztem.
- Igen, miért ne hallanálak? - dobtam vissza a kérdést.
- Egy bokáig érő gödörben vagy az egyik lábaddal és majdnem orra estél - világosított fel.
Ahogy ezt kimondta, bele is hasított a bokámba a fájdalom. Körülnéztem. Zaj, magas épületek, kátyús utak. Kinn vagyunk az utcán. Valahogyan kiértünk a nagy irodaházból és kb két sarokra jutottunk tőle. Kiléptem az előbb említett lábbal a gödörből.
- Bocsánat, nem hallottam, hogy kifele jövet mit mondtál - mondtam halkan, ahogy zúgott a fejem.
Kótyagos voltam Marcus leplezetlen invitálásától egy randira. Mert senki ne állítsa, hogy egy kifejezetten kérésre privát találkozó két különböző nemű ember között egy vacsora felett nem randi. A kőkemény valóság az, hogy a válaszok, amik nekünk kellenek, lehetséges, hogy Marcusnál vannak. Ő pedig ezért cserébe egy vacsit kért.
Mély levegőt vettem, ami valahol a szabályos jógalégzés és a hiperventillálás között volt. Hát akkor meg fogja kapni azt az istenverte vacsorát.
- Nem mehetsz el vele vacsorázni - mondta Henry.
Nem is mondta, inkább parancsba adta. Kijelentette és nekem, mint egy hűséges kiskutyának, engedelmeskednem kellett volna neki. Azonban erre régen sem voltam és most sem voltam hajlandó.
- Már miért ne mehetnék? - vágtam vissza. - Kedvem van a vacsihoz.
A partnerem rám sem pillantott, ahogy megrázta a fejét. Francba a humanoid hazugságvizsgálóval. A legkisebb kétséget és hamis érzést is ki tudta szűrni.
- Nekem ne hazudj, Sprie - fintorgott. - Nem akarsz elmenni vele.
Őszintén, most jött meg a kedvem ahhoz, hogy elmenjek Marcus társaságában egy vacsira, bár tudom, hogy ez főleg dacból lenne. Mi köze van neki az én pasiízlésemhez egyáltalán?! Meg különben is, immár semmi joga nincsen beleszólni a párválasztásomba, az életembe és hogy kivel megyek el elkölteni egy rühes vacsorát.
- De az információk kellenek! - jelentettem ki. - Ha többet megtudunk Natalie-ról, az nagyon sok választ biztosítana nekünk az üggyel kapcsolatban.
- Nem hagyom, hogy feláldozd magad ennek az állatnak!
Pislogva néztem rá, a hitetlenkedés bugyogott fel bennem. Még ő mondja, hogy Marcus egy állat? Pont ő?
- Úristen, ez az állat a kamatlábakról, a legújabb modernizációs eljárásokról és a gazdasági mutatókról fog beszélni egy ízletes vacsora felett! - tettem a kezeimet az arcomhoz drámaian. - Micsoda barbárság érheti az ember lányát manapság!
Henry szemei helytelenítően rám villantak az érezhető szarkazmusomtól.
- Ne gúnyolódj, aggódom érted - csitított.
- Inkább miatta kéne aggódnod! - horkantottam egyet, ahogy felhúztam az orromat. - Lefegyverzem, ha nem adja meg a válaszokat.

Még egy levegőnyi szünet sem volt a válasza előtt.
- Ennyire le akarod csukatni magad? Nem támadhatsz neki csak úgy - torkollt le egyből, ahogy sétáltunk le a földalattihoz.
Arcomra egy kis félmosoly kúszott fel. Bár én magam sem értettem ezt a reakciót.
- Féltékeny vagy - jelentettem ki magabiztosan.
- Igen! - vágta rá, nem is próbálta tagadni. - Az enyém vagy és nem engedlek át másnak!
Szám kiszáradt erre a kinyilatkoztatásra. Olyan magabiztos volt. Annyira hinni akartam neki! Erre megráztam magam mentálisan. Mi az istent képzelgek itt?! Nem lenne jó, ha az övé lennék, hisz' sok sérelmem származott tőle! Várjunk csak....
- Eljátszottad a rám való jogodat, mikor megpróbáltál megölni! - védekeztem teljes erőbedobással.
Henry megállt, én így továbbmentem. Hihetetlen gyorsasággal megragadta a kezemet és erős mellkasához húzott. Kezével megemelte az államat, hogy egymás szemeibe nézhessünk. Én tiltakozóan lehunytam a szemeimet.
- Az istenit, Spirit! Egyszer meg kell bocsátanod és nem felemlegetni ezt! - mondta agresszívan, ahogy a fejem majdnem leszakadt, ahogy megrázta a vállaimat.

Erre kipattantak a szemeim és kitéptem magam a szorításából. Megtántorodott pár lépést.
- Elárultál, Henry, és mégis miért?! A pénzért és a szerencsejátékért - morogtam mérgesen, ahogy leporoltam a hivatalos ruházatomat, mintha még a tudatot sem tudnám elviselni, hogy hozzám ért. Dühösen nézett. - Bocs, hogy nem avatlak szentté, amiért megint itt vagy a küszöbömön! És, mint már mondtam, megbocsátottam, de nem felejtem el, hogy mit tettél! - tettem hozzá vehemensen.

- Egy megbocsátott tett miatt büntetsz?! - fortyogott. - Olyan kicsinyes vagy!

Levegő után kaptam.

- Még hogy én?! És veled mi van akkor? Féltékeny vagy egy férfire, nem is, egy gyanúsítottra, amiért rá figyelek!

- Irigy vagyok rá! - robbant ki belőle, olyan hangerővel, ami magunkra vonzotta több ember tekintetét is.

Páran meg is álltak a sétában, hogy tanúi lehessenek egy ingyen drámának.

- Halkabban, te fafej! - pisszegtem le Henryt.

- NEM!

Felment bennem a pumpa, mint már oly' sokszor.

- HALLGASS! - kiabáltam már én is.

- NEM TUDOM TOVÁBB ELVISELNI, HOGY MÁS FÉRFIAK IS VANNAK RAJTAM KÍVÜL KÖRÜLÖTTED!

A birtoklási vágy a hangjában szíven ütött olyannyira, hogy hirtelen meg sem tudtam szólalni. Henry kezei ökölbe szorultak és szinte reszketett az indulattól. Ez régen nagyon ritka volt. Hirtelen nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára ennyire kikelve magából. Viszont emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez már nem az én szeretőm/partnerem/bizalmasom. Ő egy teljesen más ember. Fejbe ütött a valóság. Henry irigy volt Marcusra, mert neki adtam esélyt, annak ellenére is, amit tett vagy nem tett. Az ex-partnerem pedig nem kapott ilyen második esélyt.

Marcus viszont nem is próbált megölni, azt is jogosan beláthatom.

- Gyerünk, haver, mondd meg neki! - érkezett egy bekiabálás oldalról.

- Ne avatkozzon bele! - mondtam határozottan, ahogy Henry karját megragadva húztam tovább a metró felé.

Heves kézlegyintésekkel elzavartam a tömeget, akik a drámára gyűltek össze. Végül kijutottunk a gyűrűből, így ismét beolvadhattunk az emberek áradatába. Berángattam Henryt az induló metrókocsiba és egy félreeső rúdba kapaszkodtunk mindketten. Ahogy szembekerültem vele, meglepődtem a megbánástól a szemeiben.

- Bocsánat, tudom, hogy nem szereted a jeleneteket - motyogta halkan, ahogy lehajtotta a fejét.

A nyaka elvörösödött. Ezt a jelet ismertem vele kapcsolatban. Azt jelentette, hogy zavarban van és valószínűleg tényleg megbánta, amit tett.

- Tényleg nem szeretem őket - feleltem halkan, szinte megbocsátóan.

Homlokát a fémrúdnak döntötte, amibe kapaszkodott. Lehunyta a szemeit. A szája mozgott, egy mondatot formált, de nem hallottam a hirtelen fékcsikorgástól. A fékezési erő és a hátamba nyomuló embertömeg meglepett, így pár lépést előretántorodtam, egyenesen Henry karjaiba.

Hezitálás nélkül ölelt magához.

Engem pedig szinte megfojtottak az emlékek.

- Fogalmam sincs, miért szereted ennyire a metrót, Sprie - nevetett a kedves hang a fülembe.

Elégedetten lehunytam a szemeimet és még közelebb húzódtam a formás mellkashoz.

- Itt büntetlenül tapizhatlak nyilvánosan - feleltem poénos mosollyal.

- Szóval hívnom kéne a rendőröket, hogy szexuálisan zaklatsz? - nyomott egy puszit a halántékomra.

- Hidd el, hagynának futni - öleltem át a derekát.

- Én viszont nem hagynálak futni - Henry mosolya megmelengette a szívemet.

A koszos metrókocsi tömve volt emberekkel a délutáni csúcsban, mégis csak rá tudtam fókuszálni. Hozzásimulva kapaszkodtam a mellettünk lévő rúdba, ő pedig lazán fogta a fejünk felett lévő kapaszkodók egyikét. Megsimogatta a karcsú kéz az orcámat.

- Sosem hagynálak futni - mondta lágy mosollyal.

Ígéret volt, éreztem. El is pirultam egészen a hajtövemig.

- Megígéred? - szökött ki belőlem a kérdés.

- Megígérem - hangja átmorajlott rajtam és szinte éreztem a kötelékünket kifejlődni.

Kifejlődött, megerősödött és teljesen egymáshoz láncolt minket.

Kitéptem magam a karok közül. Teljesen kivörösödtem az emléktől. Mielőtt viszont partnerem észrevehette volna zavaromat, magával ragadott a leszállók hada. Hagytam magam sodorni és ki is jutottam a felszínre. Henry csendben jött mögöttem. Nem mondott semmit, viszont éreztem a tarkómon a leheletét. A jelenléte borzongatott.

- El fogsz menni a randira? - kérdezte halkan.

Mereven bólintottam. Hallottam a sóhaját.

- Szigorúan csak munkaügynek tekinted?

Ismét bólintottam. Nem ragoztam túl, a férfi pedig megértette. Nem akartam több jelenetet. A séta további része csendben telt, én elöl mentem, ő pedig mögöttem jött.

Szembefordultam vele a tömbház bejáratánál.

- Jó, ha idáig jössz - óvatos hangomat majdnem elvitte a hirtelen feltámadt szél.

- Felkísérlek - nézett rám áthatóan.

Vállaim megereszkedtek egy kicsit.

- Ígérem, értesítelek, ha van fejlemény - préseltem ki magamból. - Nem kell végig a nyomomban loholnod.

- Szoktatnom kell téged a közelségemhez, különben nem fogsz közel engedni magadhoz újra - billentette oldalra a fejét. - Én közel akarok lenni hozzád.

- Miért? - tettem fel az örök kérdést.

- Mert megígértem, hogy sosem hagylak futni - mondta egy halovány, régi-Henry mosollyal, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.

Emlékszik.

És Isten lássa lelkem, én is.