16. fejezet

A Sideline előtt tumultus volt, amikor mentem dolgozni. Furcsállva tekintgetettem befelé. Népszerű bár volt, az igaz, de ennyire nagy tömeget itt még nem nagyon láttam. Viszont megláttam felém tartani egy fekete hajkoronát és a legjobbat feltételezve reménykedtem, hogy a főnököm az.

- Gyere a személyzeti bejárathoz – termett előttem Maya és karon ragadott.

Úgy mozgott, akár egy kísértet. Ezúttal a bátyám nem volt velem, így kicsit távolságtartóbban viselkedtem Mayával, mint egyébként. Próbáltam minimálisra szorítani az érintkezésünket, ahogy átvezetett a tömegen.

- Nem is tudtam, hogy van személyzeti bejárat – mondtam csodálkozva.

- Pedig van – mosolygott Maya. – Ilyenkor kivételesen ezt használjuk.

Az épület melletti sikátorba vezetett. Ott egy neonlámpa fényénél megfordítottam és szembenéztem vele. Az igazi Maya volt, ugyanis a mellek kivehető halma és a keskeny, vékony vállak elég árulkodók voltak. Na meg természetesen a semmivel össze nem téveszthető, végtelenül nőies arc.

- Mi az? – kérdezte meglepetten, ahogy szembefordítottam.

- Ahh, semmi különös – nevetgéltem zavartan. Hogyan hihettem azt a hasonmásra, hogy Maya? Ilyen arcot képtelenség műanyagból kiönteni! – Csak hirtelen nem ismertelek fel.

Maya gyanakodva méregetett, majd kinyitotta a személyzeti bejáratot.

- Valamiről tudnom kéne? – vetette oda mellékesen.

- Semmi fontos – mosolyogtam a lányra.

- Velem kapcsolatos?

- Részben.

- Akkor tudni akarok róla – mondta határozottan, ahogy beterelt.

- De semmi fontos – tagadtam az ál-Maya létezését teljes erőmmel.

- A bombával kapcsolatos? – csapott le a témára.

- Részben – feleltem idegesítő mosollyal.

- Belehalnál egy teljes válaszba? – tette fel a költői kérdést a lány.

Önkéntelenül is válaszoltam rá a szokásos ügynökhumorral.

- Ha én nem is, te biztosan belehalnál – mondtam a nyugtalanító választ.

Maya úgy kapta fel a fejét, mintha megpofoztam volna.

- Ezt hogyan érted? – nyelt egy hatalmasat. – Tudod, mit? Inkább nem is akarom tudni!

Erre a válaszra elmosolyodtam. Leesett egy kő a szívemről, hogy immár nem ostromol a kérdésekkel. Utáltam letagadni nyilvánvaló dolgokat. Ne érts félre – szemrebbenés nélkül tudom állítani, hogy az ég zöld és cukorfelhők úsznak el a fejünk felett, ha ilyen szituációba kerülök. Azonban az, hogy meg tudom csinálni, nem jelenti azt, hogy élvezem is.

- Tudtam, hogy te egy nagyon bölcs lány vagy – válaszoltam egy széles, megkönnyebbült mosollyal. – Tehát, mi ez a tömeg?

- A főnök jött – sóhajtott Maya.

- Ilyen népszerű fazon? – lepődtem meg.

A pultos után mentem. Pár lépés után az öltözőknél lyukadtunk ki. Nagy ordibálás és éljenzés hallatszott a túloldalról. Elkerekedett szemekkel füleltem. Ilyet még az intenzív focimeccsek alatt sem lehetett hallani. A főnököt valószínűleg istenként tisztelik. A fekete hajú lánnyal összebólintva mentünk és cseréltük le a ruháinkat munkaöltözetre. Gyorsan kellett csinálni, mert a hangokból ítélve rengeteg vendég volt. Én hivatalosan Frankie segédje voltam, így még mindig az exkluzív egyenruhát kellett hordanom.

- Hé, Narancs! Told ki a segged! – hallottam a felettesem hangját a tömeg hangjából kiválni.

Mint az a legutóbbi műszakon kiderült, Frankie stílusa egészen egyedi. Olyan, mintha minden szava iróniába, illetve gúnyba lenne mártva, azonban nem bántó szándékkal mondja ezeket a szavakat. Sosem voltam egy sértődős, de azért még nekem is elszakadt párszor a cérna a műszak alatt.

Rekordidő alatt bújtam bele a ruhába, majd kinyitottam az ajtót, hogy kimenjek a kiabáló Frankie-hez.

- Itt vagyok – mondtam.

- Látom – válaszolt a csajszi. – A főnök mindenkinek fizet egy kör piát. Ki kell őket vinnünk.

Egy csapásra megértettem, hogy miért szeretik annyira a vendégek, ha jön a főnök. Az ingyen piára ki ne ugrana? Az istenes hasonlatom helytálló volt – ha a főnök itt van, víz helyett alkohol folyik. Ahogy kezembe vettem a tálcát, rajta a felesekkel, elmerültem a gondolataimban. A főnököt egy agyatlan pojácának hittem abból kiindulva, hogy ilyen könnyen elszórja a profitot az emberek itatására. Azonban ahogy vittem körbe az italokat, láttam az emberek reakcióit. Sokan kértek még több italt, miután megitták azt, amit ingyen kaptak. Több volt a bevétel, mint általában.

Ezt pedig a főnök húzásának köszönhettük.

Sajgott a lábam a sok körbe-körbe járkálástól. Az emberek rohama nem akart csillapodni az első három órában. Mindenki rendelt és pont akkor, amikor csillapodtak volna a kedélyek, a főnök ismét fizetett mindenkinek egy kört. Az ostrom pedig kezdődött elölről.

Mire véget ért a műszakom, rájöttem. A hely tulajdonosa nem elpazarolta a profitot, hanem visszaforgatta az üzletbe a forgalom növelésének érdekében. Dobj nekik kóstolót és az egészet fogják kérni. Magamban mosolyogva elismertem, hogy a férfi okos.

- Gyere, az öreg látni szeretne – sorolt be mellém Maya, ahogy éppen visszafelé tartottam a pult felé, hogy letegyem a tálcát.

- Engem? – kérdeztem meglepetten. – Miért?

- Kíváncsi az új alkalmazottra – mondta magától értetődően. – Benn van az irodában.

Nekem ez nem tűnt annyira evidensnek. Hiszen miért bízta volna a pultosra az alkalmazottak kiválasztását, ha érdekelné a dolgozók kiléte?

- Rendben – bólintottam automatikusan.

Lábaim a pult mögé vittek a pici irodahelyiség felé. Nagy levegőt véve nyitottam be a hangszigetelt ajtón. Bent félhomály uralkodott, így nem láttam igazán jól, de az asztal mögött ülő ember körvonalait sikerült felfedeznem. Alacsony, zömök fickóról volt szó, aki a lámpánál ült és éppen a számlakönyveket bújta. Görbe orrán szemüveg csücsült, meglepően nagy szemei pedig szorgosan pásztázták az apróbetűs sorokat. Középkorú fickó volt, határozott arcvonásokkal és tömör testalkattal. Kis szakáll futott körbe az arcán.

- Maga biztosan Narancs – emelte fel intelligens szemeit. – Más nevén Spirit Grage. Örvendek.

A hangja karcos volt. Mintha a varjúkárogást emberi torokba ültették volna át. Sok mindenben volt már részem, de ilyen hangot még sosem hallottam senki torkából.

- Úgyszintén, uram – álltam meg egyenesen az asztal előtt. – Munkába állásom előtt beszéltem önnel telefonon.

- Így van – bólintott. – Megismertem a hangját.

- Tehát mit szeretne most tőlem, Victor Bellson? – kérdeztem tőle meg nyíltan, a teljes nevét használva.

Szemei összeszűkültek a teljes neve hallatán. Fogai kivillantak a szájából, amik fehérek voltak, kivéve egy oldalsó fogat – ami aranyból volt.

- Csak látni akartam az új alkalmazottat – dőlt hátra a székében.

Az „uralkodó póz”. Nyeregben érezte magát. Az önérzetem nem hagyta, hogy ebben az állapotban folytassuk a beszélgetést. Gyűlöltem, ha nem én vagyok a domináns egy helyzetben.

- Nem bízik Mayában, hogy a megfelelő embert vette fel? – tettem fel a keresztkérdést.

Szája mosolyra húzódott, ahogy figyelte kifejezéstelen arcomat. Ettől persze még jobban felhúztam magam, ugyanis ez a mosoly elárulta, hogy ő a főnök.

- Nem bízom senkiben, néha még önmagamban sem – hangzott a felelet. – De ezt ön is tudja, nem igaz?

Meglepődést varázsoltam az arcomra, ahogy a nagy szemekbe néztem. Nyílt tekintete volt, mégis olyan sötét, hogy alig láttam benne bármit is. Természetesen tudtam, hogy miről beszélt.

- Még önmagában sem? Ez fura – tettettem értetlenséget. – Rosszak lehetnek a személyes kapcsolatai.

- Úgy is mondhatjuk – vont vállat. – Mi a véleménye a munkakörülményekről?

Ezután egy eléggé hivatalos és papírforma szerinti kérdéskör következett, amire gépiesen válaszolgattam. Nem is untatlak a részletekkel, csak annyiról volt szó, hogy sikerült-e alkalmazkodnom (még szép), történt-e valami rossz munka közben (természetesen nem), illetve meg vagyok-e elégedve a fizetésemmel (ja, mellékesnek jó).

- Köszönöm, Narancs – mondta, ahogy előrehajolt. – Visszamehetsz dolgozni.

- Részemről az öröm – dünnyögtem a nem létező bajszom alatt.

Éppen kifelé fordultam volna, amikor még utánam szólt.

- Egy vendégem érdeklődött felőled – mondta. – Megadtam neki a számodat, ha nem baj.

Megadtam neki a számodat, ha nem baj? Ez személyi jogsértés, ráadásul bűntett kiadni a dolgozóid személyes adatait, seggfej. Ezért be is perelhettem volna, azonban helyette…

- Rendben – csak ennyit mondtam. – Ki volt a vendég?

- Majd megtudja, de szerintem ismerik egymást – mondta. – Nagyon szépen kért meg és nem mondhattam nemet.

Lefizette az a valaki. Hihetetlenül jól meg tudtam állapítani, ahogy önelégülten vigyorgott. Egy szó nélkül sarkon fordultam és kiléptem az irodából. Kifelé jövet éppen belefutottam Frankie-be.

- Mit mondott a pöcs? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

Még szerencse, hogy a hangszigetelt ajtót becsuktam magam után.

- Semmi különöset – mondtam a felettesemre nézve.

- Hazudsz – mondta játszi könnyedséggel. – Látom az arcodon.

- Mit látsz az arcomon? – lepődtem meg, ezúttal tényleg.

- A dühöt – válaszolt halkan. – A leplezett, elemi dühöt. A sebed tisztán felfedi az érzelmeidet.

A napokban szinte el is feledkeztem a sebemről. Azonban most újra végigsimítottam az ujjaimmal a kidudorodó hurkákat. Hogy felejthettem el a létezésüket? A munka bizonyára elfoglalt engem annyira, hogy nem vettem róluk tudomást.

- Igazad lehet – motyogtam.

- De mit mondott a főnök? – kíváncsiskodott tovább.

- Kiadta a telefonszámomat az egyik vendégnek – mondtam színtelen hangon.

Frankie arca megrándult, mintha tudná, milyen érzés.

- Már megint megtette – mondta undorral az arcán.

- Megint? – kérdeztem vissza. – Ez már megtörtént többször is?

- Igen – bólintott faarccal. – A főnök azt hiszi, hogy ebben az épületben minden az övé. Beleértve minket is. A befolyásos cimborái gyakran kérnek tőle ezt-azt, gyakran pénzért cserébe. Néha mi is részei vagyunk az üzelmeknek.

- Komolyan? De hát ez illegális! – képedtem el teljesen. – Miért nem perelitek be?

- Mert a jogi procedúrák elvinnék minden pénzünket. Nézz körül, Narancs – tárta szét a karjait tehetetlenül, ez pedig igen fájdalmas gesztus volt. – Kevin és Alice egyetemisták. Jó, ha tudják törleszteni a diákhitelt. Maya is fiatal és még mindig nyög bizonyos adósságok alatt. Nem is beszélve rólam. Mindannyian azért jöttünk ide dolgozni, mert pénz kell. És ezt az a dög pontosan tudja.

- Értem – szorult el a torkom. – Akkor ne is tegyek semmit, ha eladta valakinek a számomat?

- Nem kell, mert tudom, ki volt az – mondta váratlanul Frankie. – Bizonyára Marcus volt. Nagyon érdeklődött utánad, de te utolérhetetlennek tűnsz. Ezért drasztikus eszközökhöz folyamodik.

Erre a pár mondatra a vérem szinte jéggé fagyott.