15. fejezet

- Tehát, mi a fenéért törtél be hozzánk? – tettem fel a kérdést az immár ülő Kevinnek.

Mindannyian leültünk ebben a fura szituációban. Elfoglaltuk a foteleket és a kanapét. A bátyám és Henry természetesen a szoba két legtávolabbi végébe húzódott, én pedig boldog voltam ettől a ténytől. Semmi kedvem nem volt egy verekedésben a döntőbírót játszani.

- Így van – helyeselt Desh, aki otthonosan közel telepedett le mellém.

Furcsállva néztem az IT zsenire, de ő felém sem pillantott. Láttam, hogy önkényesen kiszolgálta magát a kávénkkal is, amiért elhúztam a szám. Mióta viselkedik úgy, mintha itt lakna? Megvető horkantás kíséretében elhúzódtam a kanapé másik végébe.

- Látni akartam, hogy hogyan éltek – felelte kicsit szégyenlős arccal a tanonc.

- A fürdőben?! – hördült fel Warren.

- Ott kezdtem volna a bekamerázást – egészítette ki a srác. – Az egész lakás be lett volna drótozva.

Mi kerek szemekkel néztünk rá. A ’mi’ alatt mindenkit értek. Könyörgöm, még a volt társam is úgy pislogott a gyerekre, mint egy öngyilkosjelöltre. Ez pedig nagy szó Henryvel kapcsolatban.

- És ezt hogyan akartad kivitelezni? – kérdeztem rá kereken. – Bekamerázni a házunkat, amíg itthon vagyunk?

A fiú nem érzékelte ennek a jelentőségét, így csak egy vállvonás kíséretében bólintott. Én egy lemondó sóhajjal hátradőltem. A bátyámra néztem és ugyanaz tükröződött a szemeiben, mint nekem – ez a gyerek egy öngyilkosjelölt.

- Nem tudom, hogy Vipera mit tanított neked – mondtam, ahogy a szőke srácra néztem. –, de minket nem tudsz legyőzni közelharcban. Mit tettél volna, ha úgy döntünk, hogy itt helyben lemészárolunk?

Kevin fején látszott, hogy meg sem fordult ez az eshetőség az agyacskájában.

- Nem tudom, hogy nagyon bátor vagy, vagy csak simán hülye – fejezte ki nemtetszését a testvérem is. – Ha nem ismertünk volna, gondolkodás nélkül neked rontottunk volna.

Ebben a pillanatban egy nagyon bizarr dolog történt. Kevin elhajított egy tőrt, egyenesen a szemeim közé. Még láttam a mozdulat kezdetét, így gyors reflexekkel sikerült megakadályoznom, hogy a homlokomba álljon. Két ujjam közé csúszott a penge és rászorítottam, hogy ne vigye tovább a lendület.

- Erre mi szükség volt, Kevin? – ciccegtem helytelenítően. – De szép dobás volt. - Azzal egy gyors mozdulattal visszadobtam a kést a fiú irányába. A penge a fiú mellett állt bele a kanapéba. – Viszont, ha csinálsz valamit, számíts következményre.

Warren a srác elé lépett és határozottan ránézett. Nem tudtam, hogy a bátyám mit akarhat tőle.

- Hadd nézzem, hogy tudsz dobni – mondta a bátyám. – Sprie, használhatjuk a késdobáló helyedet?

- Csak nyugodtan – szeppentem meg a kéréstől. – Miért?

- Hogy megnézzük a képességeit – mondta enyhén hátrafordulva és felrántotta a srácot. – Hogy lássuk, dob-e olyan jól, mint az öreg Dadovszki.

Szemeim elkerekedtek a felismeréstől. A bátyámnak erős gyanúja volt rá, hogy azon az estén az öreg Dadovszki a műkezével nem tudta kivitelezni azt a dobást. Valaki más dobta. Például… Kevin. El kellett ismernem, hogy az előző dobása is bizonyos szempontból lenyűgözött, ugyanis hibátlan volt a célzása. Ha elég erőt tudott hozzá gyűjteni, nem kizárható ez a variáció.

- Igazad lehet – keltem fel én is.

Desh nem tudta, hogy mi folyik itt, Henry meg úgy nézett ki, mint egy elsős kisgyerek, aki először látja életében az ábécét.

- Ki az a Dadovszki? – kérdezte összezavarodva az IT zseni.

- Ne is törődj vele, egy régi ismerős – intettem le Desht. – Kövessetek!

Az edzőterembe vezettem őket, ahol ott állt a tábla, ahova a késeimet szoktam hajigálni. Kiszedtem belőle a dobótőreimet, majd Kevin kezébe adtam őket. Hat tőr lett így nála.

- Mutasd, mit tudsz – szólítottam fel egy mosoly kíséretében. – Először még csak kis távolságra vagyok kíváncsi. Két-két tőröd van. Először 5 méter, aztán 15, majd 30.

- Harminc méter? Nincs is akkora ez a tér – csodálkozott Kevin.

- Ne aggódj, találékonyak vagyunk – mondtam mosolyogva. – Te csak dobj.

Odaállt a vonalhoz és egy mély lélegzetet véve dobott. Született tehetség volt. Az öt méterre lévő táblát gond nélkül középen találta el. Gyors és precíz mozdulatokkal dolgozott, de megvolt mozdulataiban az a bizonyos elegancia, ami csak a tehetségesekben van benne.

Hátrébb lépett és ugyanilyen szépen teljesítette a 15 méteres távot is. Nem nagyon láttam még ilyen tehetséget így mozogni. Szinte egy tánc volt, amit előadott.

- Gyönyörű – mondtam elismerően. – Jó mestered volt.

- Kösz – mondta egy félmosollyal. – Akkor, hogyan oldjátok meg a 30 métert?

- Warren, hány méter hosszú a lakásunk? – kérdeztem a bátyámhoz fordulva.

- Nyugi, a főfolyosónk legalább harmincöt méter, ha nem több – válaszolt a testvérem.

Egy bólintással nyugtáztam az információt. A srácok segítettek áthelyezni a táblát a megfelelő helyre, majd hagytuk Kevint dobni. Szinte hihetetlen volt, ahogy harminc méterről szinte hajszálpontosan eltalálta a tábla közepét. Kecses ívben szállt a tőr, majd szinte tövig belefúródott a táblába.

- Hibátlan – vágtam hátba egész erősen.

A fiú egy kicsit előre tántorodott az ütésem erejétől. Én pedig szinte a fogaimat csikorgattam a gondolatra, hogy ez a taknyos dobott meg az erkélyen.

- Egészen elképesztő – mondta a testvérem és ő is egy szép ívűt rávágott a hátára. Kevin ettől viszont már majdnem tényleg térdre esett. – Mondd, van még ilyen jó késdobáló a csoportodban?

Értettem, hogy Warren mire akar kilyukadni. Ha Kevin nem az egyetlen ilyen jó, akkor nem ő az elsődleges gyanúsított.

- Nem, én vagyok a legjobb – mondta büszkén. – De mondjuk van egy lány, akivel szinte egy szinten vagyok…

- Tényleg? – lepődtem meg. – Mi a neve?

- Fura neve van… De a többiek csak Nettie-nek hívják. Francia anyanyelvű, az biztos.

- Talán Antoinette Kniro-ról van szó? – kérdezte meg a bátyám egy aktából kiolvasva.

Az öt fiatal egyike.

- Igen, azt hiszem, ez a teljes neve – csettintett Kevin.

Ez nem lehet véletlen. Ráadásul még az is aggasztott, hogy francia. Natalie akcentusa is francia volt. Lehet, hogy a két embert nemzetiségükön kívül még valami kapcsolat kötötte össze? Elgondolkodva ráncoltam a szemöldökömet, ahogy próbáltam megtalálni az összefüggést. Azonban ahogy erőltettem a gondolatokat, úgy merült fel egyre több kérdés. A fő kérdés így is megmaradt – miért? Mi az indíték?

- Desh, utána tudsz nézni? – kérdeztem az említett személyre nézve.

- Még több dolgot varrsz a nyakamba? – kérdezett vissza panaszosan.

- Csak gondoskodom róla, hogy ne unatkozz – vontam vállat egy idegesítő vigyorral.

- Hidd el, találnék magamnak elfoglaltságot – duzzogott.

- Mi is volt? Mit is tesz a főnök a pöcsöddel, ha nem sikerül ez a küldetés? – kérdeztem ártatlan arccal. Desh dühösen összezárta az ajkait. – Nem hiszem, hogy hálából a szájába venné, az biztos.

- Te viszont a szádba vehetnéd hálaként… - mormogta.

- Tessék? – kérdeztem vissza megemelt szemöldökkel.

Ő összerezzent, ahogy visszakérdeztem.

- Meglesz, drága Spirit – sziszegte.

- Köszönöm, édes Desh – villantottam felé egy idegesítő vigyort.

Kevin és Henry furcsállva jártatta köztünk a szemeiket. Aztán egymásra nézve vállat vontak. Warren viszont közénk állt és visszaterelt bennünket a nappaliba.

- Akkor tanítotok? – kérdezte érdeklődve Kevin.

Egyszerre bólintottunk, a szőke srác arcán pedig gyermeki öröm áradt szét. Izgatottan járkált, mint akinek élete fő vágya teljesült.

Mi csak hitetlenkedve néztük. Más ember nem így reagál, ha mi azt mondjuk, hogy foglalkozunk vele.

- De amúgy honnan jött az, hogy tőlünk akarsz tanulni? – kérdezte a bátyám mellékesen.

Kevin lefagyott, ahogy ránk nézett.

- Mert legendák vagytok – mondta, mintha ez magától értetődő lenne. – Igazi egyéniségek, akik személyre szabták a harcstílusukat. Vipera jó tanár, de… ő csak az alapokat tanítja meg.

Vipera jó tanár? Erre befizetek. Mit nem adnék, ha benn ülhetnék egy ilyen órán! Vajon tényleg meglágyult egykori társunk a gyerekeknek hála? Nem tenném rá a nyakamat, hiszen még mindig borsódzik a hátam a nevetésétől. Nem, egy megjavult ember nem képes így nevetni.

Ha már a nevetésről van szó. Desh felé fordultam és ránéztem.

- Mi van? – mordult fel, ahogy rám sem nézve bámulta a falat.

Még mindig duzzogott, amiért munkát adtam neki.

- Említetted, hogy Natalie mondott egy személyt. Kit? – néztem rá egy mosollyal.

- Ez a csávó valami gazdag cégtulajdonos – mondta, ahogy előbányászott egy cetlit a zsebéből. Sok minden lehetett a zsebében, mert nem egyhamar húzta ki onnan a kezét. – Marcus Rictren. Ismerős?

Megfordult velem a világ. Marcus? Alig váltottam vele pár szót, de nekem nem volt gyanús.

- Mivel kapcsolatban említette? – kérdeztem nyegle hangon.

Remegett a belsőm.

- Azt mondta, hogy nála megtalálhatjuk a választ – idézte vissza Desh. – Miért kérded, Spirit? Talán ismered?

- Úgy is mondhatjuk – bólintottam kábultan.

Lehet, hogy ő a Szellem. Máskülönben miért közeledett volna hozzám? Miért érintette volna meg a sebhelyemet? Nem volt rá semmi indítéka, hogy beszélgetésbe bonyolódjon velem.

Na jó, de volt. Kellett neki ital. Hiszen pincérnő vagy mi a szösz lennék, nem? Megvolt a műszakra a feladatom. Előbb azonban beszélnem kellett a felettesemmel. Frankie azt említette, hogy Marcus már régóta a Sideline-ba jár. Hátha tud róla még többet is mondani, ha rákérdezek!