2016. március 19., szombat

4. fejezet

- Hahó, zöldfülű! - köszöntött Maya a pult mögül. - Izgulsz?
Éppen hogy beléptem a Sideline ajtaján, egyből észrevett. Nem tudom, hogy azért-e, mert eléggé feltűnő jelenség vagyok, vagy mert már nagyon várta az érkezésemet.
A bár gyökeres változáson ment át ezalatt a pár óra alatt. A vetélytársakkal szemben nem volt sem sötét, sem zsúfolt a hely. Igazából nappali világosság uralkodott bent, több tévé is közvetítette az aznap esti meccset, illetve az elhagyatottság érzete eltűnt. Vendégek és egyetemisták foglalták el a világoszöld puffokat a tévék előtt, sört iszogattak és beszélgettek. Némelyik hölgyvendég már táncolt a kialakított táncparketten, viszont a zene nem hasította szét a fejemet. Gondolom én, a focirajongók ki is beleznék azt, aki fel merné csavarni annyira a zenét, hogy az istenszámba menő sportkommentátor egyetlen lélegzetvételét is akár ne lehetne hallani a dübörgő basszustól. Valójában először azért vetődtünk ide a bátyámmal, mert itt nyugalom volt. És tetszett.
- Egy kicsit ja – vontam meg a vállamat.
A fekete hajú lány intett, hogy menjek hozzá közelebb. Hallgatva rá beléptem a pult mögé, Maya pedig beállította Alicet a pulthoz. Feje intésére követtem őt hátra, ahol a szimatom szerint a személyzeti öltözők húzódtak. Ez nem is állt messze a valóságtól, ugyanis emellett egy italraktár, személyzeti vécé és egy egész kis konyha helyezkedett el a széles italpult takarásában.
- Parancsolj, itt az egyenruhád – adott a kezembe egy gyanúsan kimerevített kupacot, amikor beléptünk a kis nővel jelölt, méterszer méteres kis fülkébe.
- Külön egyenruha kell a VIP részleghez? - kérdeztem rá, ő pedig csak bólintott.
Gyorsan felmértem a lehetőségeket, ahogy mindig. A pincéreken egyenruha feszült, ezt már tudtam. Azonban azok általában harsány színűek voltak, ebben az esetben világoszöld alsó és felső, ezekre ráírva, hogy Sideline, eléjük pedig kötény, kézben jegyzetfüzet és toll. Mint egy útszéli bisztróban. Ezért értetlenkedtem pár pillanatig, amikor megtekintettem a ruháimat. Az az öltözet ugyanis eszembe idézte az elegáns bárokat, ahová már annyiszor kellett beosonnom és amik után természetesen majd szétment másnap reggel a fejem. Igazi dögös egyenruha volt, combközépet alig súroló, alakomra simuló szoknyával és elegáns, ingszerű felsővel, természetesen egyberuhába kombinálva. Hozzátartozó, cuki kis zöld nyakkendő és fekete mellényke társult a szereléshez. Felmértem a ruha szabását egyetlen pillantással, és már tudtam: vagy beszuszakolom a késemet a combjaim közé és akkor azt hiszik, hogy aranyerem van, vagy elhagyom ma este az önvédelmi felszerelésemet, vele együtt pedig a bugyimat is, mert ilyen szoknyánál sajnálnám, ha a bugyivonal elrontaná az összhatást.
- És bocsi, de szabály a csizma – vett elő egy bőrcsizmát, ami legalább lapostalpú volt, de a térdemig ért.
Ez pedig végleg betette nekem a kaput. Ebbe még a pisztolyom sem fért bele! Felnyögtem, ahogy ránéztem a rémségre.
- Mit is mondtál, mennyit fizettek? - nyögtem ki nehezen.
Ő csak felnevetett, mielőtt válaszolt.
- Közel sem eleget – maradt meg a mosolya, de szerintem nem az én felmerülő problémáimra gondolt. - Tíz perced van!
Nagy szemeket meresztettem rá. Tíz perc? Legalább tíz óra kéne ahhoz, hogy mentálisan felkészüljek egy ilyen ruha viseléséhez!
- Öltöztetőlány nincs ezekhez a szűk cuccokhoz? - adtam a drámakirálynőt, de ő már távozni készült.
- Beküldöm Kevint, ha akarod – pillantott rám.
Dühösen szusszantam, majd ismét megnéztem a ruhámat. Látszott, hogy pár mérettel kisebb annál, mint amiket általában hordok, természetesen.
- És cipőkanál? - vettem könyörgőre a figurát.
- Tikk-takk, Spirit – mondta búcsúzóul.
Mérgesen sziszegtem, miközben áthatóan bámultam az egyenruhámat. Jól átgondoltam én ezt? Még szép! Nem hagytam, hogy a kétségeim lelassítsanak. Tudod, miért? Mert akkor a bátyám győzött volna, ezt pedig nem hagyhattam. Félretéve az önbecsülésemet, illetve nem utolsósorban a testméreteimet, elkezdtem öltözködni. Így belebújtam a ruhába, ami egy kicsit szűk volt rám, ami ezt jelentette, hogy alig kaptam levegőt.
- Mintha egy búvárruhában lennék! - morogtam, miközben felhúztam a csípőmön a szoknyához tartozó cipzárt, ami majdnem szétfeszült, ahogy mélyebb levegőt akartam venni.
Nagyon gyanús volt a gondolat, hogy ez Frankie munkaruhája, csak a mai estére kölcsönkaptam. Mellben és csípőben alig ért be, a szoknya pedig fel-felcsúszott a combomra.
A kis fülkében alapjáraton alig fértem el, így fogtam a holmimat és áttelepültem a személyzeti mosdóba. A cuccaimat lecsaptam a mosdókagylóra, ami meglepően tiszta volt. Lábamat feltettem az egyik padra, ami a mosdóban volt és elkezdtem felhúzni a csizmákat. Annyi jó legalább volt benne, hogy a talpa puha volt, így biztos voltam benne, hogy nem fog fájni a lábam. Egyiket húztam fel a másik után, a mérete pont passzolt a lábamhoz. Legalább emiatt nem kellett aggódnom.
Belenéztem a tükörbe, viszont akárhogy igazgattam, rendezgettem az arcomat eltakaró kendőt, sehogy sem állt jól. Nem akartam terroristának vagy háremhölgynek tűnni, így inkább levettem. Azt is a többi ruhámhoz tettem, szépen összehajtogatva. Nem vettem már vissza aznap este.
Az elmúlt év után először elkezdtem magamat vizslatni a tükörben. Magamban gyakorlatiasan tételesen felbontottam az arcomat. Fehér hegek, csúnya szélek, gusztustalan csomópont. Nagy orr, túlságosan különc szemek, túl magas homlok és pufi arcocska. Ha elég sokáig néztem magamat, akkor egy kis tokát is észrevettem az állam alatt gyűlni. Legszívesebben zokogva szilánkosra törtem volna azt a nyamvadt tükröt, de nem tehettem. A szívem összepréselődött, ahogy a sebemre néztem. Természetesen az volt a legnagyobb szépséghibám. Ha az nem lett volna ott, talán nem vagyok ilyen önbizalomhiányos. Talán akkor szépnek láttam volna magamat. Bele akartam ütni a tükörképembe, mert mintha kárörvendően vigyorgott volna. Tudtam, hogy csak odaképzeltem. Viszont attól még borzalmas érzés volt. Elfehéredő bütykökkel markoltam a mosdókagylót, hátha megnyugszom.
Hirtelen felindulásból megnéztem magát a testemet is, nemcsak az arcomat. Aránytalanul hosszú karok, zömök testalkat, a magasságomhoz viszont kis mellek és nagy láb társult. A bőröm érdekesen világos kontrasztot alkotott a narancssárga hajammal, már-már szürke árnyalatú volt. Szinte betegnek tűntem.
Nem akartam beteg lenni. Egészséges akartam lenni, ahogy minden korombeli lány. Ragyogni akartam, azt akartam, hogy... egy férfi megkörnyékezzen. Nem, ez nem is pontos kifejezés. Azt szerettem volna, ha egy férfi vágyik rám.
Rám, nem valami kémnőcskére, aki hírhedt a hajlékonyságáról.
Nem egy olyan nőre, aki a megközelíthetetlensége miatt számít ellenállhatatlan prédának.
Nem egy olyan kiégett lányra, aki fél attól, hogy újra elhagyják, ezért rendkívül hálás a megmentőjének.
Elfordultam a tükörtől és vissza sem néztem. A ruháimat egy zacskóba tettem, közben megszemléltem a szoknyámat. Alakformáló alsóm miatt nem volt bugyivonal, ami élesen kirajzolódott volna. Így is látszott, de nem zavart. Egy ilyen önvizsgálat után valahogy nem volt kedvem alsónemű nélkül mászkálni.
- Narancs, kezdesz! - hallatszott, ahogy kiléptem a személyzeti szárnyból.
Leszegett fejjel felkaptam egy jegyzetfüzetet és egy tollat. A vendégek nem préselődtek egymáshoz, így nem kellett utat vágnom köztük. Az árnyékok közt maradva suhantam végig a főhelyiségen. Egy férfi kéz ráfonódott a felkaromra, amikor be akartam menni a VIP részleg elkerített és elsötétített területére.
- Hol a kendőd, Sprie? - kérdezte a bátyám hangja és egyben a kéz tulajdonosa.
- Nem tudtam volna összeegyeztetni a ruhámmal – mondtam az igazat. - Fő az álcaruha, ugye?
- Erről a ruháról is még beszélnünk kell – adta a tudtomra a testvérem morogva. - Miért nem tudott az a nőszemély tisztességesebben felöltöztetni?!
- Egyenruha, semmit nem tehetsz ellene – adtam hangot a véleményemnek. - Meg amúgy is, a kendőm nélkül nem áll fenn a veszélye annak, hogy felszednek, nem igaz?
Felszegtem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Pontosan az én szemeim tükörképei néztek vissza rám. Mindig irigyeltem a bátyámat. Ő elégedett magával. Neki csupán kisebb sebhelyei vannak, nekem viszont egy nagy, amit csak üggyel-bajjal vagyok képes eltakarni. Ez már soha nem lesz másként.
- Vigyázz magadra, Sprie! - izzott fel Warren tekintete. - Nem akarom, hogy úgy kelljen valamelyikünket a rendőrségről kihozni. Semmi kedvem villogtatni a fakabátoknak a különleges engedélyt. Már attól a torkukon akad a fánk, ha valaki más rajtuk kívül fegyvert visel. Hát még ha olyan mesteri módon vágja bele valaki torkába, mint te!
Felmordultam a gyanús bóktól.
- Ezt nem tudom, hogy sértésnek vagy bóknak szántad-e, de én bóknak veszem – közöltem némileg vidámabban. - Ugye nem akarsz most hazacipelni?
- De, valójában igenis ez a célom! - fedte fel a valódi szándékát. - Nem engedem, hogy a kishúgom így parádézzon egy csapat nehézfiú előtt!
Kitéptem magamat a szorításából. Utánam kapott, de én gyorsan hárítottam egy ügyes fogással.
- Ők hozzám képest maximum óvodásoknak mehetnének el – jelentettem ki mindenféle irónia vagy önteltség nélkül –, ezt pedig te is tudod.
- Van nálad fegyver? - kérdezte enyhe gyanakvással a hangjában.
- Igen – forgattam meg a szemeimet, miközben a hegeim kicsit megfeszültek.
- És hova dugtad ezalatt a ruha alatt? - fonta össze maga előtt a karjait. - Mert ez golyórepesztően feszesnek tűnik...
- A késemet nem repeszti meg, megnyugodhatsz – vágtam vissza. - Egyszer majd kipróbálhatjuk a Glockod egyik töltényével, hogy mennyire golyórepesztő, ha ennyire ragaszkodsz a szemmértékhez!
Ő dühösen ki- és belélegezte az éltető levegőt.
- Nem a töltényre gondoltam – túrt bele rövidre nyírt hajába. - A francba is, menj, és ijeszd ki belőlük a szart is a hegeiddel!
Nem vártam meg, amíg meggondolja magát, így inkább beviharzottam az ajtón, ami egy másik világba vezetett. Hálás voltam a jótékony félhomályért, ami a helyiségben uralkodott. Miután ez átsuhant az agyamon, körbekémleltem a VIP vendégeket. Láttam pár suhancot, akik röhögve és hangoskodva múlatták az időt, valószínűleg az egyetemi tandíjalapból lenyúlva a pénzt a tagságihoz. Aztán volt itt még pár öltönyös férfi és kosztümös nő. Az emberek így még két csoportra voltak oszthatóak az elegánson belül. Voltak a ziláltak, akiken látszott, hogy az irodai munka vagy a feleség nyúzása elől menekült el ide. Ezeknek a zakójuk a széken pihent, nyakkendőjük meglazítva a nyakukban, az ing pedig feltűrve az alkarjukon. Ők főleg fáradtak voltak és próbáltak ellazulni a haverokkal.
Aztán még voltak olyanok, akiket mintha skatulyából húztak volna elő, direkt erre az alkalomra. A nők randira vagy a szeretőjükkel való találkájukra jöttek. Tisztelet a kivételnek, persze. A férfiak viszont... voltak köztük bűnözők is. Fényes aktatáskák a lábaknál, kidudorodó zakó, ami pisztolytáskára utalt, illetve a sok gorilla, akik itt lebzseltek... A zöldfülűek fürödtek a verítékben az idegességtől, míg az idősebbek komolyak maradtak, vagy mosolyogtak azzal a ragadozómosollyal, amivel szinte minden bűnöző büszkélkedhetett. Mintha valaki képzést tartana a világ összes bűnözőjének, hogyan kell makulátlanul, mégis őrülten vigyorogni, ami miatt mégsem zárják őket elmegyógyintézetbe azon nyomban.
Miközben tekintetemmel kutattam az arcok között, mozgásba lendültem. Szereztem egy tálcát és elkezdtem leszedni az üresedő asztalokat. Miközben haladtam az asztalok között, próbáltam fülelni. Szakmai ártalomként rám ragadt egy jó adag egészséges kíváncsiság. Azonban ahogy szorgosan pakoltam a poharakat, a teremben úgy lett egyre nagyobb a csend, ami egyáltalán nem jellemző az ilyen gyülekezőhelyekre. Mire felnéztem az egyik asztal törölgetéséből, szinte az egész terem engem figyelt. Csendben. Várakozóan. A nők esetében dühösen. Az arcom nagy része sötétben volt, így nem láthatták, hogy égett az arcom szégyenemben. Utálom, ha a figyelem középpontjában vagyok.
- Nocsak, új pincérnő!
- Micsoda fruska!...
- Nézd meg, hogy néz ki!... Szánalmas!...
- Még a cipőmet sem bíznám rá!...
Ezek voltak a hölgyek pusmogásai. A vörösség átterjedt a nyakamra is, egyszerre voltam megalázott és dühös. Nem jó párosítás, ha engem kérdezel. A tekintetem megakadt a második bárpulton, ami csak ehhez a helyiséghez tartozott. Sebesen odaballagtam és elkezdtem megtisztogatni a poharakat. Maya nem említette, hogy egyedül leszek egész este!
Ahogy beléptem a pult mögé, lehajtottam a fejemet, hogy a hajam az arcomba hulljon. Fogtam egy rongyot és elkezdtem felsorakoztatni a poharakat. Szinte már észre sem vettem, hogy már majdnem kínos pontossággal végeztem a legapróbb feladatot is, így az egyik pohár tanulmányozásában teljesen elmerülve nem vettem észre egy kuncsaftot.
A férfi ütött egyet a pultra, amitől az érzékeny poharak megugrottak. Egy leheletnyivel feljebb kaptam a fejemet, a karomat ütésre lendítettem. Azonban sikerült időben megfékeznem magamat, mielőtt a potenciális ügyfél torkának ugorhattam volna.
- Mit adhatok? - erőltettem magamra egy kedves félmosolyt, félig lehajtott fejjel.
- Dupla whiskyt, jéggel – morogta az illető.
- Máris – pillantottam fel és a szemeimmel az üveget kerestem.
A pult alatt meg is találtam a borostyánszínű folyadékot. Kinyitottam az üveget, amitől már a fele hiányzott és ösztönösen beleszimatoltam az üvegbe, persze feltűnés nélkül. Kicsit fanyarabb az átlagnál, olyan 3-4 napja lehetett kibontva. Vállat vonva lecsaptam a poharat a fafelületre, raktam bele pár jégkockát és nyakon öntöttem az itallal. A vendég elé csúsztattam a poharat.
Csupán most vettem jobban szemügyre az említett személyt. Enyhén barnább bőre és hosszú, selymesen puhának tűnő haja egyből megkülönböztette a pökhendi arisztokratáktól. Azonban látszott, hogy ő is nagykutya. Méretre szabott öltönye takarosan fedte minden porcikáját és üvöltött róla, hogy egy vagyonba került. Csuklóján rolex, ha nem tévedtem. Az egyik fülében fülbevaló.
- Új itt, mi? - suttogta oda hozzám nagy mosollyal az arcán.
Fogai annyira vakítóan fehérek voltak az arcában, hogy hunyorítanom kellett egy kicsit.
- Igen, de csak Frankiet helyettesítem – válaszoltam.
- Ó, értem – kezet nyújtott. - Marcus Rictren vagyok.
- Hívjon Narancsnak – mondtam a becenevemet, de még mindig nem néztem egészen rá, miközben kezet fogtunk.
Egy ideig még éreztem magamon a tekintetét, mielőtt újra megszólalt.
- Nem is kíváncsi arra, hogy honnan tudom, hogy új? - tette fel a kérdést.
- Gondolom én, abból tudja a státuszomat, hogy még sosem látott itt azelőtt – vontam le a következtetést. - És mivel még nem voltam soha pultos és pincér, nem valami jól csinálhatom még a dolgokat.
- Ha ez vigasztalja, én elégedett vagyok a kiszolgálással – mondta. - De igazából az árnyékokba húzódásáról és a görnyedt testtartásáról tudtam, hogy új. Az új alkalmazottak mindig kerülik a feltűnést és eléggé félénken viselkednek.
Ennyire feltűnő voltam a lopakodással? Már nem tudom. Viszont akkor és ott elmosolyodtam. Igazi fogas mosoly volt ez, ami az emberek nagyjára ráhozza a frászt.
- Higgye el, nem vagyok félénk. Egészen más miatt húzódom az árnyékba – válaszoltam mosolyogva.
- Hát akkor mitől fél egy ilyen hölgy? - támaszkodott a pultra.
- Attól, hogy megijednek tőlem – feleltem, erre ő meghökkent.
- Miért kéne félni magától?
- Nem is tudja, mennyi félnivalója lehetne tőlem, Marcus – ízlelgettem a nevét. - Egyenlőre érje be ezzel.
A neonfény felé fordultam, a férfi pedig felszisszent. A pókháló jól kivehetően tekergőzött az arcom jobb felén. Aztán legnagyobb meglepetésemre a férfi ujjai gyengéden végigsimítottak a hegeken, mielőtt leállíthattam volna. Nem fájt, alig éreztem az ujjbegyek érintését, és mégis... forróság kúszott az arcomba, mintha a vérem is tanúja akarna lenni az érintésnek. Egészen a szemöldökömig követte az egyik legnagyobb sebet, utána visszatért a centrumhoz. A golyó ott talált magának kiutat a számból annak idején.
- Legalább megérte ez a seb? - kérdezte halkan.
Idegesen felnevettem a feltételezéstől is.
- Nem, azt hiszem nem – ingattam a fejemet, lerázva magamról az érintését. - További szép estét, Marcus.
Láthatta a szememben az elutasítást. Egy ideig csak meredtünk egymásra, aztán egy bólintással tudomásul vette a szándékomat.
- Magának is, Narancs – mondta lassan, majd felszívódott az italával együtt.
Vagyis nem felszívódott, mert rossz szokásomhoz híven sunyin figyeltem, hova ült le. Hát persze, hogy egy koktélruhás szépség társaságában érkezett. Innentől kezdve még csak felé sem pillantottam újra.
A térdem elgyengült, a szám pedig kiszáradt. Még senki nem érintette meg önszántából a sebeket. Az orvosoknak muszáj volt, a testvéremet pedig mindig arra emlékeztették, hogy nem tudott megvédeni. Pihegve vettem a levegőt, miközben egyre többen rendeltek italt. Úgy rohangáltam, mint a mérgezett egér, de az agyam mindig visszatalált Marcushoz. Miért érintett meg?
- Jól megy a munka? - hallottam egy hangot mögülem, mire megperdültem a tengelyem körül.
Természetesen Maya állt ott, hatalmas mosollyal az arcán.
- Igen, fogjuk rá – nyögtem ki, miközben két koktélt készítettem párhuzamosan.
Oda sem fgyeltem a mozdulataimra, de így is pontosan a tudatában voltam mindennek. Némán szemlélte a mozdulataimat, csak azután szólalt meg újra, miután kiadtam az italokat.
- Egész ügyes vagy ahhoz képest, hogy még soha nem csináltál ilyet – mondta halkan.
- Otthon ilyesmikkel szórakoztatom magamat – vontam vállat. - Tudod, egy kis ital szombat esténként, meg ilyenek...
- Te nem vagy szokványos – jelentette ki, nem kérdezte. - Ahogy a bátyád sem. Amit kint csinált...
Szembefordultam vele, szinte csapdába ejtve őt a sarokban.
- Mit csinált?! - kaptam majdnem egyből gutaütést és vérszemet egyszerre.
- Átrendezte egy tag fogsorát - mondta, én pedig már majdnem fellélegeztem, de akkor hirtelen folytatta -, plusz a tíz haverjáét.
Mélyeket lélegeztem, az arcomat pedig a tenyerembe temettem.
- Kihívta valaki a rendőrséget? - kérdeztem végül.
- Nem – intett nemtörődöm módon. - A zsaruk nem veszik komolyan a kocsmai verekedéseket, főleg ezen a környéken nem.
- Akkor jó – szaladt ki a számon, miközben idegesen elkezdtem törölgetni egy poharat.
Egy pillanatra nem figyeltem a lányra, de ez hiba volt. Maya hirtelen megfogta az államat, az arcomat pedig a fény felé fordította. Kikerekedett a szeme, a lélegzete pedig elakadt, ahogy meglátta a hegeim hálóját. Úgy kapta el rólam a kezét, mintha megégettem volna.
- Hogy nem vettem ezt észre?! - sziszegte magában.
- Ügyesen rejtegetem, van már benne gyakorlatom – raktam le a tiszta poharat. - Ne vedd magadra.
- De mi történt? - bámult rám áthatóan.
- Én... - kiszáradt a szám.
A kérdése mintha kinyitotta volna a lelkem azon dobozkáját, amibe az emlékeket temettem. Gyorsan próbáltam visszazárni. A tekintetem elvándorolt a lány arcáról, a sötét termet pásztáztam, menekülési útvonalat keresve. Ahogy kerestem valakit a tekintetemmel, igazából bárkit, aki segítene nekem kimászni a pácból, fennakadtam egy nőn. Az arca nagyon ismerős volt, tartása magabiztos és szálfaegyenes, ruhája egyszerű. A tekintete áthatóan engem figyelt, de az én látásom elhomályosodott. A szemeim előtt hirtelen árnyak villantak fel. Tudtam, hogy ez nem a valóság. Volt már korábban is ilyesmi hallucinációm, mégis megtántorodtam az ingerektől, amik értek. Láttam a férfi arcának sziluettjét. A kegyetlenül csillogó íriszek szinte magukba szippantottak. Az arcomon mintha újra a fegyver hideg érintését éreztem volna.
- Legyél jó, kislány. Nyisd ki azt a szép szádat!
- Nem fogom megtenni! - üvöltésem visszhangzott a nagy térben.
Pánik öntött el a vízió hatására. Egy másik kép bontakozott ki előttem. A bárpult neonfényei raktári lámpákká változtak, a jótékony félhomály pedig dermesztő tudatlansággá. A vendégek voltak az árnyak, amik mintha mindenhonnan figyeltek volna.
- Kérlek, ne tedd ezt! - hallatszott a mellettem lévő kislány szájából. - Nem állok készen! Azt ígérted, csak akkor csináljuk ezt, ha készen állok!
- Most kell készen állnod! - hallatszott egy marcona férfihang.
Gonosz malacszemei elégedettségtől csillogtak. Keze bilincsként szorongatta a gyereket, én pedig felpattantam a ketrecemben.
- Hagyd békén! - kezem valami keményen csattant, valószínűleg a betonon.
A férfi lassan rám nézett és kínos hozzáértéssel végigmért. Mocskos arcára vicsor költözött, ami mosoly is lehetett volna, ha nem olyan gonosz.
- Mész helyette?
Elengedte a lányt és felém indult, a rácsokon keresztül megragadta a felkaromat. Én megragadtam az alkarját és egy hirtelen rántással meghúztam azt. Egy reccsenést hallottam.
- Sprie, ébredj! - szólalt meg a jelenetbe nem illő hang, aztán hideg áramlott végig az arcomon és a nyakamon.
A látásom kitisztult és az is eljutott a tudatomig, hogy éppen leöntöttek vízzel. Idegesen prüszköltem és ráztam a hajamat. Vicsorogtam és sziszegtem a környezetváltozás hatására. Ismét a Sidelineban voltam, biztonságban. A légzésem lassan visszaállt a normális ritmusra.
- Warren... te vagy az? - motyogtam.
Ahogy a szervezetemből távozott a vízióból származó adrenalin, fázni kezdtem a hideg víztől, amivel nyakon öntöttek. Reszketve fontam magam köré a karjaimat. Véve a jelzést valaki a segítségemre siettek. Meleg karok fontak körbe, a lábam pedig már nem ért talajt. Remegve tapadtam a bátyám mellkasához, ami egy kazán melegségével büszkélkedhetett.
- Azt hiszem, erre még nem áll készen – hallottam Warrent, aki valószínűleg Mayához beszélt.
- Annyira sajnálom, nem akartam felzaklatni! - akadt el a lány hangja.
- Pedig sikerült – vetette oda a testvérem. - Nem engedem, hogy itt dolgozzon!
- Ő felnőtt nő és már nem te döntöd el, hogy mit akar és mit nem! - vágott vissza Maya. - Ha mégis vissza szeretne ide jönni, mi örömmel látjuk...
Felnyögtem, mert Warren tempósan gyalogolni kezdett velem. A hangomra egyből kicsit meglassított és karjaival tompította a rázkódást.
- Mit törtem el? - nyöszörögtem.
- A pult üvegborítását törted be – hangzott a hideg felelet. - Azonnal hazaviszlek.
- Jól vagyok – mondtam bizonytalanul, miközben mocorogtam, hogy letegyen végre.
Ez persze nem történt meg, csak még jobban ölelt magához.
- Sprie, ne most akarj keménykedni. Hónapok óta nem volt ehhez hasonló emlékömlésed. Pihenned kell, még ha le kell is kötöznöm téged az ágyhoz.
- De...
- Nincs semmi de! Szépen hagyod, hogy hazavigyelek és gondoskodjam rólad. Vita lezárva – közölte keményen.
Engedelmesen lehunytam az amúgy is jelenleg vak szemeimet. Próbáltam relaxálni, miközben Warren berakott a kocsijába. Úgy tűnt, valahogy előre tudta, hogy ez lesz, mivel ő nem szokott kocsival járni. Epésen jegyeztem meg magamban, hogy ezúttal is igaza volt. A bátyámnak mindig igaza volt.
Gyenge voltam és kimerült, amikor felbattyogtam Warren oldalán a lakásig. Már ragaszkodtam hozzá, hogy ne cipeljen, mert a végén még kisebbségi komplexusom lett volna. Benyitottam a lakásba, a fülem pedig viszketni kezdett.
Bosszankodva megvakargattam a jobb fülem hegyét, közben megdermedtem. A hatodik érzékem súgott valamit. A viszketés egyre csak erősödött, engem pedig félelem öntött el.
- Valaki van a lakásban! - hátráltam ki gyorsan a folyosóra.
A lábam megakadt egy kemény valamiben a folyosón. Lenéztem és a testvérem volt az. Látszólag a tarkójára mértek ütést. Nem guggoltam le hozzá, mert tudtam, ha guggolva ér valamilyen támadás, nem tudnék időben reagálni. Mielőtt azonban akárcsak körülnézhettem volna, a halántékomhoz egy hideg pisztolycső meredt. Nem mozdultam meg.
- Jól mondod – szólt a női hang. - Nem akarsz beinvitálni?

- Mintha az engedélyemre lenne szüksége...

2 megjegyzés:

  1. Egyszer az ilyen befejezésekkel fogsz a sírba juttatni! Nagyon tetszett a rész, tűkön ülve várom a következőt!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó volt ez a rész is! Biztos vagyok benne, hogy ez a Marcus még vissza fog térni a részekbe! Sőt szerintem valami fontos szerepe lesz.

    VálaszTörlés