3. fejezet

- Warren, siess már! Nem érünk rá egész nap! - vettem a fogaim közé a kulcsaimat, miközben a combomra szíjaztam a késeimet.

A bátyám boxerben és két pisztoly társaságában jött ki a szobájából. Egyik kezében egy Glock, a másikban egy Desert Eagle. Kérdően vonta fel a szemöldökét, én pedig egy elnéző mosollyal a Desert Eagle-re mutattam.

- Valahogy éreztem – mosolyodott el, majd a Glock-ot visszatette a helyére.

A kedvenc pisztolyát pedig annak méltó helyére, az oldalára való tokba tette. Mindketten a szokásos ruháinkat vettük fel, amikben akár bankot is rabolhattunk volna. A már hosszú frufrumat eltűztem egy csattal, hogy ne lógjon a szemembe, vállig érő tincseimet pedig kisepertem a nyakamból, ahogy felvettem a lenge kabátszerűségemet. Az arcomat félig eltakaró kendőmet feltettem, annak ellenére, hogy több, mint 15 fok volt kint. Az arcom állapota viszont megkövetelte ezt a fajta rejtegetést, így ezt a kendőt mindig hordtam, ha kiléptünk a lakásból.

Felszerelkeztünk, majd elhagytuk a bunkerunkat. A tesóm napszemüveget vett fel, mivel verőfényes napsütés volt. Ráérősen lekocogtunk a lépcsőn, de az aulában megtorpantunk.

Egy ismeretlen portás mosolygott ránk szélesen. Miért van itt az ismeretlen? Hová tűnt Hank, a régi portásunk? Én bírtam a hatvanas éveiben járó öregurat, aki a portásunk volt. Csendes és titoktartó személyiségével egyből belopta magát a szívembe. Igaz, már eljárt felette az idő, de tudta osztani a parancsokat, akár egy jó hadnagy.

- Ki maga? - lépett elő egyből Warren.

Ő is ezen gondolkodhatott. A portás arcáról azonnal lefagyott a mosoly, az izomkolosszus, nyaktetkós, szinte kopasz és napszemüveges férfit látva. Én is közelebb léptem.

- Daniel vagyok, az új portás – mutatkozott be illendően. - Engem küldtek ide Mr. Thomson helyett.

Kérdően a bátyámra néztem, aki egy legyintéssel hozzám fordult.

- Hankről beszél – segített ki, én pedig megvilágosultan bólogattam.

- Miért váltották le Hanket? - kérdeztem a megszeppent portáshoz fordulva.

- Nyugdíjba vonult – a hangja remegett. - Gondolom én.

- Ő nem szokott csak úgy elmenni – jelentettem ki. - Biztosan nem önként vonult nyugdíjba.

Daniel szemében egy halovány sejtés csillogott.

- Maguk a Grage testvérek? - kérdezte egy kis idő után.

Warren és én szinkronban bólintottunk. Daniel elgondolkodva vakarta meg a homlokát, majd az asztala alá nyúlt. Hallottuk egy fiók gördülését, majd csattanását. Az ifjú portás kezében egy fehér boríték volt, méghozzá nekünk címezve. A srác átadta nekem, én pedig egy kicsit meglebeztem a kezemmel a borítékot. Körülbelül fél kilós volt a tartalma, így gondoltam, hogy Warren megint kért valamit Hanktől, mielőtt az elment. Viszont a borítékon látszott, hogy valaki alaposan megfogdosta. A boríték pedig mintha nedves lett volna. Diszkréten megemeltem a szemöldökömet, ahogy végigsimítottam az ujjaimmal a lezárt csomag tetején és végig nedvességet éreztem. Viszont maga a boríték nem került kinyitásra, abban biztos vagyok.

- Ez a tiéd, tesó – adtam át neki a csomagot.

Ő egy szó nélkül elsüllyesztette a zsebében, de a szája szegletében elégedett mosoly játszott. Újra a fiatal alkalmazottra tekintettem és egy szívélyes mosolyt villantottam rá.

- Örültünk a találkozásnak, Daniel – biccentettem. - Sok sikert az új munkához!

A szemei kikerekedtek a gyors váltás után, de büszkén még jobban kihúzta magát.

- Én is örültem, hölgyem – nyögte ki nehezen.

- Ugyan már – könyököltem a pultjára, amitől ő hátrébb húzódott. - Hívj Spiritnek!

- Akkor további szép napot – bólintott egy kis pirulás kíséretében – Spirit!

Warren türelmetlen köhécselése eltéveszthetetlenül szólt a hátam mögül. Értve a célzást megpördültem a tengelyem körül és a bátyám karján távoztam. Laza tartással vonultunk az utcán, az emberek mégis minduntalan utat engedtek nekünk. Sosem tudtam, hogy ez miért van. Talán a túlélési ösztön munkált bennük magas szinten. Vagy az emberi agy képes megérezni a fenyegetést? Elvileg igen.

- Mi volt ez, húgi? - már vártam, mikor von kérdőre. - Flörtölsz az új portással?!

- Valami nem stimmel ezzel az egésszel – mondtam óvatosan, ahogy keresztülmentünk egy zebrán, majd befordultunk egy sikátorba. - Érezted azt, amit én?

- A nedvességre gondolsz a boríték tetején? - kapcsolt egyből gyanakvó üzemmódba.

- Pontosan – helyeseltem. - Valaki a közelmúltban megpróbálta ezt a borítékot meggőzölni és felnyitni. Viszont már nem volt annyi ideje, hogy megszáradjon rajta a lecsapódott pára.

- A portásnak eléggé sunyi képe volt – morogta Warren. - Szerinted felnyitotta?

- Nem hiszem – ingattam a fejemet. - Ismered Hanket. A csomagokat mindig duplán zárja le. A ragasztócsíkkal és tűzőgéppel a boríték két felén.

Warren egyből kivette a csomagot a zsebéből és megnézte a tűzőgép által hagyott nyomokat. A papír nem volt a kis kapcsok alatt elrojtozódva, sem elszakadva.

- És mi van, ha kiszedték és újra letűzték? - vetette fel az ötletet.

- Fennáll a veszély, viszont a kapocs nem látható azonnal, csak ha tudod, hol keresd. Ha pedig hirtelen nyitják fel gőzölés után, a papír elszakad. A borítékon pedig Hank kézírása van, azt bárhol felismerem - fejtettem ki az elméletemet.

- Az öreg tudott valamit – vigyorodott el Warren. - Csak tudnánk, miért ment el ilyen hamar!

- Szerintem a borítékban lesz a válasz – intettem a fehér csomag felé. - De ne most nyisd fel.

- Igazad lehet – fintorgott egyet, majd elrakta a csomagot. - Úgy utálom, hogy tök sötét vagyok ezekhez a kémes szarságokhoz.

Ezen csak elnevettem magamat.

- Te csak maradj az edzésnél és a géppisztolyoknál. Hagyd rám a kémes szarságokat! - feleltem.

- Ámen! - mondta, ahogy kijutottunk a sikátorból.

Pár perc séta után megérkeztünk a Sideline-hoz. 9.47-et mutatott a karórám, de az épületben sötétség honolt, az ablakokat rolók fedték. Ahogy az álkulcskészletemért nyúltam volna a gördülékenyebb bejutás érdekében, motorbőgés hasított az utca viszonylagos csendjébe. A zaj felé kaptuk a fejünket és egy gyönyörű motor hasította az aszfaltot, a tulajdonos pedig merev lovaglóülésben simult a dübörgő géphez. Nem vagyok otthonos a járművek márkáiban, de ezt egy vak is be tudta volna azonosítani. Ez egy versenymotor volt, csodaszép fényezéssel és nagy lóerejű motorral. Mellesleg egyenesen felénk tartott.

Warren levette a napszemüvegét és csak átszellemülten bámulta a fenséges kétkerekűt. Még akkor sem volt képes elmozdulni, mikor majdnem elcsapott bennünket. Fékezve állt meg mellettünk, a sofőr pedig egy nő volt. Valahogy sejtettem, hogy Maya az. De amikor levette a sisakot, ez be is bizonyosodott.

- Az újonc pontos! - nevetett fel, ahogy levette a bukót. - Szép szokás.

- A pultos pedig vakmerő – riposztoltam. - Mindig így hajtasz?

Lábát kecsesen a földre téve kerülte meg a szörnyeteget. Elém sétált, szürke szemei szinte izzottak, ahogy végigmért.

- Ezt vegyem kihívásnak? - vonta fel a szemöldökét.

- Veheted annak is – mosolyodtam el én is.

Kacsintott egyet, ahogy rácsapott a vállamra.

- Már érzem, hogy mi ketten jóban leszünk – jegyezte meg vidáman.

Előhalászta a zsebéből az épület kulcsát és kitárta előttünk az ajtót. Aztán a bátyámra pillantott, majd vissza rám. Ezt háromszor-négyszer eljátszotta.

- Testvérek vagytok? - kérdezte, ahogy beinvitált minket.

Meglepődtem, de őszintén. Senki nem nézett még minket testvéreknek. Egymásra néztünk Warrennel és a kerekre nyílt szemeiből ki tudtam olvasni, hogy neki is ez jutott az eszébe.

- Igen – válaszoltuk szinkronban. - De honnan jöttél rá? - folytattam.

- Ilyen szemszínt nem látni minden sarkon – bökött a szemem felé. - És mi okból hoztad el a bátyádat? Nem mintha bármi kifogásom lenne ellene, csak érdekel...

Becsukta utánunk az ajtót és felkapcsolta a világítást.

- Felügyelet nélkül nem volt hajlandó kiengedni a lakásból – válaszoltam őszintén, mire Maya elbűvölően felnevetett.

- Nem úgy festesz, mint akinek segítségre van szüksége – a tekintete átsiklott a bátyámra. - És benned kit tisztelhetek, néma testőr?

Warren megköszörülte a torkát, majd a mellkasa előtt összefonta a karjait. Felvette az 'érinthetetlen' pozíciót, amin én mindig csak vigyorogni tudtam.

- Warren Grage vagyok – mutatkozott be illendően.

- Én pedig Maya Frighton – támaszkodott a pultra a lány. - Örvendek, Warren.

- Szintén – biccentett. - Hányan dolgoznak itt?

Én kapálózva próbáltam a bátyám tudomására hozni, hogy ez a kérdezősködés teljesen felesleges. Viszont ő szépen szólva le se szart engem és konkrétan kikérdezte Mayát a hely befogadóképességéről, törzsvendégeiről és magukról a felszolgálókról is. Mondanom sem kell, majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Már csak egy újságírói engedély és egy jegyzetfüzet kellett volna a tesómnak és a New York Times szívesen felvenné újságírónak. De tényleg, minden egyes kis apró részletre rákérdezett, és ha valami a szimata szerint nem stimmelt, azt még tovább próbálta boncolni. Viszont minden tiszteletem a válaszolgató lányé, mert:

1. Kibírta röhögés nélkül.

2. Úgy tűnt, hogy minden szavát előre megfontolja, mielőtt kimondaná.

A bátyámon persze látszott, hogy eszi a penész a lány átgondolt és előre felépített válaszai miatt. Heves kirohanásokra, meggondolatlanul elkotyogott félmondatokra vágyott, de azt sajnos nem kapta meg. Mayának pedig olyan pókerarca volt, hogy amit ő el akart titkolni, azt élő ember ki nem találta. Így Warren csak a patyolattisztaságot találta, és nem is kétlem, hogy Maya ezt próbálta elérni.

- Elégedett vagy? - kérdezte Maya.

- Én igen – nevettem el magamat a bátyám fancsali képét látva.

- Túl tiszta ez a hely – morogta a bátyám. - Ugye egy heroinlabor van a tetőtérben?

- Nem, azt a múltkori marihuána telepünkkel együtt elkobozták a ruszkik, az adósság törlesztése fejében – mondta faarccal.

Warren szemöldöke idegesen rángott, én pedig felültem az egyik asztalra és majdnem le is borultam onnan a röhögéstől.

- Nélkülem kezdtétek el a bulit? - konkrétan egy csupamosoly-csupajó-szupercuki csaj állt az ajtóban, akitől egyből rázott a hideg. Szabályosan rosszul voltam a kétszínűséggel teli tekintetétől, ami csak úgy itta be az én és a bátyám látványát, mint a bőr egy jóféle balzsamot. - Szia, Alice vagyok, felszolgáló!

Belecsaptam a tenyerébe és határozottan megszorítottam.

- Én Spirit vagyok, örvendek – ismételtem meg az udvariassági normát.

- Ő a pasid? - mutatott Warrenre vihogva.

Utálatos kis pletykafészek!

- Nem, a bátyám – feleltem, mire elkerekedett szemekkel jártatta köztünk a tekintetét.

- Na ne! - lehelte átszellemülten.

- Na de! - feleltem neki minden lelkesedést mellőzve.

- De hiszen nem is hasonlítotok egymásra! Jó, talán a szemetek egy kicsit... De ő olyan... nagy! - a lány hevesen gesztikulálva szemléltette mondanivalóját.

- Sok szénhidrátot eszik és rendszeresen edz – mondtam neki.

Mindketten a még mindig kötekedni próbáló bátyámat néztünk, mire megéreztem egy lélegzetet a tarkómon. Automatikusan a késemhez nyúltam volna, de az ösztönt megelőzte a józan ész. Hogy vette volna ki magát az, ha már az első megbeszélésemen belevágom valakinek a torkába a késemet?

- Még meddig akarsz a nyakamba lihegni? - kérdeztem pár pillanat után.

Lépések hangzottak fel mellettem, majd az illető elém került. És láss csodát, csak nem egy ismerős! A szőke srác volt az, akit fojtogattam a metrón a minap. Szemében nem láttam a felismerés szikráját, bizonyára nagyon csúnyán le volt részegedve. Viszont a nyaka körül láttam a fülesem nyomát, így arra jutottam, hogy nem világosítom fel.

- Pedig azt hitem, elég jól el tudtam rejteni a jelenlétem! - válaszolt kisfiús mosollyal. A kezét felém nyújtotta, én pedig határozottan kezet ráztam vele. - Erős a kézfogásod egy lányhoz képest.

- Egy lányhoz képest? - horkantam fel gúnyosan. - Amúgy Spirit vagyok.

Ő egy sokatmondó mosollyal beékelte magát a lábaim közé. Rájöhettél már, hogy igen, az arcom jobb oldala el volt takarva azon a napon azzal a bizonyos kendővel. Mit reagált volna vajon, ha lerántottam volna egy határozott mozdulattal és láthatóvá vált volna a groteszk pókháló? Sajnos már sosem tudom meg!

- Kevin Livten, szolgálatodra! - kezemet az ujjai közé fogta és nyomott a kézfejemre egy csókot.

Megforgattam a szemeimet a nyálas gesztuson.

- HÉ! - Warren úgy csörtetett végig a helyiségen, mint egy bika, ha vöröst lát.

És nem volt nehéz kitalálni, hogy én voltam a torreádor, Kevin pedig maga a vörös posztó. Szerepemhez illően az utolsó pillanatban ugrottam el a felbőszült testvér elől. Elkapta Kevin grabancát és már majdnem a földhöz is vágta, amikor jeleztem a fejemmel, hogy nem kell. De a srác lába még így is egy 20 centire volt a parkettától.

- Hidd el, bátyó, előbb vagy utóbb elintézzük. Ha nem te, majd én – villantottam egy pszichopata vigyort.

Alice majdhogynem elájult, Kevin pedig kapálózott és rémült tekintettel próbálta felmérni, hogy tőlem vagy Warrentől kéne jobban tartania. Maya csak fejcsóválva nézte a felfordulást.

- Ő a tesód? - nyögte ki nehezen a fiú, hozzám intézve kérdését.

- Ja – mosolyodtam el. - Egyszerűen imádom. Kevin, ő Warren. Bratyó, ő Kevin.

- Hali – nevetett kicsit kényszeredetten a szőke.

- Ha rámászol, letépem a pöcsöd és megetetem veled – 'üdvözölte' Warren.

A bátyám letette és a felszolgáló falfehéren Alicehez támolygott. Maya intett és mi odasereglettünk a pulthoz. Egy nagy sóhajjal eltette a telefonját, láthatóan rossz hírt kapott. Csak most láttam a lány szeme alatt sötétlő fekete karikákat, ahogy árnyékot vetettek szép arcára. Úgy nézett ki, mint aki egy ideje nem aludt. Viszont még így is mosolygott ránk, szerintem már ösztönösen.

- Ma este Frankie kiesik – sóhajtott egy nagyot - , Kevin, el tudod látni az ő területét is?

- Miért nem adod nekem? - kérdeztem rá egyből. - Hiszen most kerültem ide és nem akarod terhelni még jobban a pincéreket, ugye? - tettem fel a költői kérdést.

Maya vonakodott. Némán kérleltem a szemeimmel. Végül egy eltúlzott kézmozdulattal egy 'legyen' kézjelet tett. Kevin még jobban lesápadt, Alice pedig az asztal szélébe kapaszkodott.

- Nem küldheted a farkasok közé! - fakadt ki a lány. - Élve felfalják!

- Farkasok? - gurult be megint Warren.

- Alice túloz – igyekezett Maya megnyugtatni a bátyámat. - Csak Frankie területe kissé... elüt a többiekétől.

- És mégis miben? - szóltunk kórusban.

Belőlem a puszta kíváncsiság szólt, viszont a testvérem hangjában árnyalatnyi bosszúság csengett. Némán imádkoztam, hogy a pultos megfelelő választ adjon, mert láttam, hogy Warrennek elég lenne egyetlen apró ok, hogy a kabátujjamnál fogva végigráncigáljon az utcán és bezárjon a lakásba.

- Frankie intézi mindig a VIP termet. Ott gyűlnek össze a megszállott focirajongók, illetve pár nehézfiú. Fel kell venni a rendeléseket és oda be kell vinni az italokat, az ajtót pedig mindig csukva kell tartani – foglalta össze röviden. - Ott mindig 11-kor kezdenek gyülekezni, így Frankie is mindig akkor kezd.

A szemem szabályosan felragyogott a lehetőségtől.

- Ez pont nekem való! - csettintettem. - Kérlek, add ezt nekem! Hadd legyen ez a vizsgám!

Úgy könyörögtem, mint egy öleb a gazdájának, akinél ott van a csont.

- Nem vállalhatod el! - jelentette ki a bátyám, ahogy elém állt és hatalmas teste eltakarta előlem a kilátást.

- És miért nem?! - tettem csípőre a kezemet.

- Azt mondta, hogy ott nehézfiúk is vannak! - ezt elég oknak gondolta, hogy elijesszen engem.

- Egy itt áll velem szemben – mutattam rá a nyilvánvaló tényre. - És én mégis otthon legyűrtelek téged.

Amúgy is keskeny szája láthatatlanná lett a dühös ajakösszeszorításának köszönhetően. Tudta, hogy megfogtam. Na meg azt is tudta, hogy én tudtam, hogy tudta ezt a tényt.

- Rendben – adta be a derekát hosszas szemezés után. - De én is itt leszek a műszakod alatt.

Maya furakodott közénk, mint egy békebíró. Viszont nem felém, hanem Warren felé fordult.

- Hogy bemehess a VIP terembe, tagságit kell fizetned – jelentette ki a lány szemrebbenés nélkül.

- Nem lehetne egy éjszakára ingyen beengedni? - szólaltam meg újból elcsigázottan. - Ha pénzt is hagy itt, minden este itt lesz.

A lány továbbra is a nála 10 centivel magasabb férfit nézte. Zavarba ejtő szürke szemei végigpásztázták a tesóm testét. Ezzel el akarta riasztani, döbbentem rá.

- Mennyi? - vágta zsebre a kezét.

Maya most először döbbent meg. Méghozzá annyira, hogy vissza is kérdezett.

- Tessék?

- Mennyibe kerül, hogy ott lehessek a teremben? - tagolta le neki a mondatot.

A lány egy nagyot nyelt. Most én siettem a megmentésére. Úgy léptem közéjük, mint Maya az előbb közénk. A pultost óvatosan toltam hátrébb a kulcscsontja miatt, de az arca akaratlanul is megvonaglott, ahogy a kezem a zúzódáshoz ért a dzsekijén keresztül.

Warren is észrevette ezt és legnagyobb döbbenetemre a tekintetébe gyengédség költözött. Soha nem bántott sem nőt, sem gyereket, és megvetette azokat, akik bántották őket. Warren elködösödött tekintettel nyúlt Maya karjai után.

- Mit csinálsz? - fontam a karomat a bicepszére, hogy lassítsam.

- Milyen sérülése van? - motyogta.

- Nincsen sérülésem – védekezett egyből Maya, ahogy egyre jobban hátrált.

- Sprie, azt kérdeztem, milyen kibaszott sérülése van! - kötötte az ebet a karóhoz.

Hogy lecsillapítsam, el kellett mondanom neki.

- Egy kulcscsonti zúzódás, körülbelül egy ökölnyi kiterjedésben, illetve a jobb kezén egy kötés van, valószínűleg horzsolás a bütykökön és az ujjakon – soroltam neki.

Ahogy mondtam, a bátyám tekintete úgy lett egyre sötétebb és ijesztőbb. Maya egészen a falig hátrált. Rémülten figyelte a kis izmok játékát a férfi állkapcsán, ahogy az összeszorította a fogait.

- Maya, kivel verekedtél? - kérdezte meg egy nagy levegővétel kíséretében.

Azért nem mondom sóhajnak, mert a sóhajnak nincsen sípoló hangja, ahogy kijön az ember száján.

- Az egyik részeg törzsvendég - akadozott a lány hangja – bérmentesítést követelt. Nem adtunk neki örömlányt, ezen pedig begurult. Én nem foglalkozom ilyen ügyletekkel, így megkértem, hogy távozzon. Az üvegeknek taszított, onnan van a zúzódás – mondta Maya.

Warren sötét tekintetével felém fordult és közelebb intett engem. Kíváncsian közelebb hajoltam hozzá.

- Megengedem, hogy bemenj a VIP szobába – jelentette ki halkan, hogy csak mi ketten halljuk, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. - A feladatod az, hogy kiderítsd hol lakik, mi a neve és a társadalombiztosítási azonosítója annak a szemétládának.

- Társadalombiztosítási azonosító? - ráncoltam össze a homlokom. - Az meg minek?

- Elintézem, hogy ne lássák el azt a szemetet a kórházban – morogta.

Rég láttam olyan dühösnek Warrent, mint akkor. Tudtam, hogy megviseli a gyermekek és a nők sérüléseinek emléke, amiket annyiszor látott. Én csak rábólintottam. Ránéztünk az egyik sarokban összegyűlő többi emberre.

- Akkor nekem adod a VIP termet? - kérdeztem ragyogó mosollyal.

- Viheted – nyelt egy hatalmasat Maya. - És mi lesz a beceneved?

Warren homlokráncolva nézett vissza rám, de én makacsul kerültem a tekintetét.

- Nektek mi a becenevetek? - fordultam Alice és Kevin felé.

- Hát, én hallgatok a 'Cukipofa', 'Ali' és a 'Fecsegő' nevekre – sorolta a pincérnő óvatosan.

- És te, Kevin? - fordultam a szőke srác felé.

- 'Kevin', 'Kev', 'Kivi' és ezeknek a végtelen permutációja – foglalta össze kis gondolkodás után.

Egyet hümmögtem és próbáltam gondolkodni. Felvettem a gondolkodó pózt, amin a bátyám természetesen elkezdett röhögni.

- És szerintetek mi lenne nekem a jó becenév? - tettem fel a költői kérdést, de a srác válaszolt rá.

- Pszichobaba – vágta rá.

- Azért nem akarjuk elijeszteni a kuncsaftokat! - vágta rá Maya mosolyogva, bár egy kissé rosszalló hangnemben.

- Szerintem lehet Narancs – jött mögülem Warren hangja – a haja miatt.

Magamban füstölögtem, mert Warren ismét csak gúnyolódni tudott. Maya viszont a legnagyobb meglepetésemre igazat adott neki. Ahogy a többiek is. Ha hazaérünk, megfojtom!

- Nekünk tetszik – mondta Maya közömbösen, bár a szája szegletében még mindig ott bujkált az a bizonyos incselkedő mosoly. - Akkor ma 11-kor találkozunk, Narancs!

- Hogyne, pultos! - pukedliztem mosolyogva.

Az első próbanapom, vagyis éjszakám. Nem tudom, hogyan szokás az ilyesmit hívni. Azt tudom, hogy izgatott voltam, nagyon is. Még sosem volt ilyesmi vizsgám, így mindent jól akartam csinálni. Otthon gyakoroltam, először műanyagpoharakkal, majd kristálypoharakkal, végül már a kristályvázákat is tudtam biztonsággal vinni. De tudtam, hogy nincsen sok időm felkészülni a helyszínen, főleg úgy nem, ha egyből bedobnak a sűrűjébe. Így már fél 11-kor elindultam az első műszakomba.