2. fejezet

Miután megvacsoráztunk és elmentünk tenni a dolgunkat az este további részében, leültem a laptopom elé. Warren a tetőtéri lakásunk edzőtermét vette igénybe, tisztán hallatszottak a bokszzsák panaszos nyögései a falakon keresztül. Én pedig magam mellé vettem egy kis nasit és hátradőlve szegeztem tekintetemet a monitorra. Skype-hívást intéztem éppen, méghozzá a Sideline csaposával. Megadta a főnök az elérhetőséget és mondta, hogy a csapossal kell mindent lerendeznem.

Ahogy kicsengett a hívás, én felbontottam a gumimacis zacskót és elkezdtem benne keresgélni a narancsos édességeket. Már szinte könyékig benne voltam, de még mindig nem találtam benne egyet sem.

- Hol vagytok, ti kis...?!

Ekkor hallottam meg a kuncogást. Felkaptam a fejemet és egy csajjal néztem farkasszemet a monitoron keresztül. Rövid, fekete haja és világos árnyalatú szürke szemei voltak. Jóízűen nevetett, miközben én bekaptam egy random gumimacit, ami éppen a kezem ügyében volt. A szopogatási időt használtam fel időnyerésre. És fintorogva állapítottam meg, hogy az éppen nem narancsos volt, amit én nagyon bántam.

Én egy tagbaszakadt pasira gondoltam, jó sok tetkóval és legalább annyi fémmel a testében, ami miatt a repülőtéren lévő fémdetektor kiakad. Őt gondoltam pultosnak. Jó, oké, már többször is jártunk ott a tesómmal, akkor is mintha rémlett volna egy ilyen lány a pult mögött, de mindig azt hittem, hogy egy felszolgáló és csak beszéde van a pultossal. Mi sosem rendeltünk még a pultnál, bármilyen sznobnak is hangzik ez. Nekünk eddig mindig a felszolgálók hoztak valamit vagy nem ittunk semmit. Én eddig pontosan ebben a romkocsma típusú pultos hitben éltem a Sideline-nal kapcsolatban. Helyette mit kaptam? Egy csajt, akinek a szemeitől szabályosan rázott a hideg és éppen úgy vigyorgott rám, mint aki az új fogpolírozásával akart villogni.

- Szóval, te vagy Spirit, ugye? - szólt bele a mikrofonba, mikor már alábbhagyott a nevetése.

- Te pedig Maya lennél? - kérdeztem vissza, ahogy lesokkolódva néztem a felhasználónevét.

- Igen, jól látod – tett egy színpadias gesztust, amivel mosolygásra késztetett. - És miért hívtál? Várj, ne mondd meg! Fogadjunk, hogy a főnök ismét rám sózta a pincérek interjúit, mert ő a lábát lógatja a város másik végében – masszírozta a halántékát, miközben mondta.

- Ja, valószínű, hogy ez történt – mondtam ki kertelés nélkül. - Ha engem kérdezel, olyan embernek néz ki, aki legszívesebben egy évben kétszer menne féléves szabadságra.

Egy nagyot sóhajtva elmosolyodott.

- Jól látod a helyzetet – csóválta helytelenítően a fejét. - Legtöbbször itt sincs, én nyitok, én zárok, én vezetem a költségvetést. Én intézem a papírmunkát, a beszállítókat... Ő csak annyit tesz, hogy hétvégente megjelenik és elviszi a bevételt.

Szegény annyira stresszesnek tűnt, hogy az nem igaz. Aranyos arca szokatlanul felnőttes lett, ahogy ezeket sorolta. Más lányoknál talán ez panaszkodásnak hangozhatott volna, de ő csak elmondta a tényeket. Én pedig maradéktalanul elhittem neki. Láttam a tulajt, az pedig mindennek elmondható, csak bizalomgerjesztőnek nem.

És hogy akkor miért jelentkeztem nála munkára mégis? Mert biztos voltam benne, hogy a pultos vezeti a placcot, ahogy ezt Maya be is bizonyította.

- Uhh, ez rosszul hangzik – fintorodtam el.

- Na, ne beszéljünk tovább a főnökről, úgysem gyakran fogod látni – nézett újra a kamerába. - Már régóta győzködtem, hogy kéne még munkaerő, de eddig nem akarta nekem elhinni. Szóval, mutatkozzunk be hivatalosan is, jó? - meg is rázta magát, ami egy kicsit (na jó, nagyon) röhejes látvány volt. - Szia, Maya Frighton vagyok, a Sideline pultosa. És te?

- Spirit Grage vagyok, örvendek – küszködtem a nevetéssel.

- Nincs valami beceneved esetleg? - kérdezte kíváncsi tekintettel.

- Miért? - ráncoltam össze a szemöldököm.

Ilyen hamar nem akarhat már haverkodni.

- Tudod, a vendégek nagyon el szoktak ázni és ezért mindannyian valami egyszerű becenevet viselünk, hogy még az alkoholmámorban úszó agyukig is eljusson, hogy hogyan kéne minket szólítani. Én hallgatok a "pultos"-ra, meg a "May"-re. Azonban azt mindenkinek el kell ismernie, hogy négy felszolgáló között elég kavarodást jelenthet, hogyha valaki azt ordibálja, hogy "pincér/pincérnő/szivi/bögyöske" és társai...

- Ohh, értem... - nyögtem fel. Okos megoldást eszeltek ki, az biztos. - Hadd gondolkodjak a beszélgetés végéig, oké? Most nem jut az eszembe semmi.

- Rendben – bólintott nagyvonalúan. - Van tapasztalatod az italokkal?

Egyből a vodkaest ugrott be a bázison, mikor hetekre el kellett szigetelni magunkat és erősítés sem érkezett jó sokáig. Hat fős csapatban gyorsan fogyott az ital és nagyon jól éreztük magunkat. Mire értünk jöttek, csak egy csapat vigyorgó idióta voltunk. Mondjuk, csak azt kötötték ki, hogy maradjunk ott, nem azt, hogy milyen állapotban.

- Mármint, hogy bírom-e az italt? - meresztettem nagy szemeket. - Igen.

- Én a kivitelükre gondoltam – nevetett fel. - De az italbírásod is jól jöhet, ha az asztal alá kell inni valamelyik hencegő kuncsaftot.

- Tudomásom szerint a kivitelük is megy – mosolyodtam el, miközben csipegettem a gumimacikat.

Maya erősen a gumimacijaimra fókuszált a monitoron keresztül.

- És hány éves vagy? - kérdezte, miközben papírcsörgés hallatszott a háttérben.

- 25 vagyok – jelentettem ki, és valamiért egyből mentegetőzni kezdtem. - Tudom, még nagyon fiatal vagyok és tapasztalatlan, de...

Maya egyből leintett kamerán keresztül.

- Figyelj, Spirit, én csak 23 éves vagyok. Na és? Ez a munka nem olyan hű de nagy tapasztalatot igényel, legalábbis szerintem – mondta, amitől megnyugodtam. - Szóval, vénség... - kezdte, én pedig önkéntelenül is elröhögtem magamat – tudsz verekedni?

Torkomon akadt a nevetés egy szempillantás alatt. Meg nemcsak a nevetés, hanem valószínűleg egy engedetlen gumimaci is. Erős köhögőroham kapott el, aminek következtében a szemem bekönnyezett és alig kaptam levegőt.

- Miért kérded? - nyögtem ki végül.

Maya fura tekintettel méregetett, mintha valami titokra jött volna rá.

- Ha valamelyik vendég tiszteletlenül viselkedik, el kell látnunk a baját – mondta ki kereken, komoly nézésétől pedig legszívesebben egyenesen a hátam mögötti falra másztam volna fel.

Valami nagyon gyanús volt nekem ezzel kapcsolatban.

- Tiszteletlenül viselkedik? - kérdeztem vissza.

- Taperol, disznó dolgokat mond, vagy megfenyeget – sorolta a lehetséges formákat.

Nagy szemeket meresztettem egy feltűnő részletre a kamera sarkában. Felvillant Maya kulcscsontja a ruhája alól, ami... tiszta zúzódás volt. Az említett terület tele volt lilásfekete zúzódásokkal. Aztán egy óvatlan pillanatban megláttam a kezét is. A jobb keze be volt fáslizva, de a bütykeinél enyhén átvérzett a hevenyészett kötés.

- Mi történt a kezeddel? - kérdeztem rá kereken.

Szinte ösztönösen az asztal alá dugta és pironkodva nézett a kamerába. Mintha csupán az ő hibája lett volna.

- Egy kis összezördülés, semmi komoly – motyogta a lány.

Nem tudtam, hogy magánéleti vagy munkahelyi baleset lehetett, ez pedig zavart. Szakmai ártalomként nagyon kíváncsi természet vagyok. Viszont nem tudtam magamban tartani az aggódásomat.

- Szerintem a kulcscsonti zúzódásoddal orvoshoz kéne fordulnod – böktem ki. - Hidd el, fájdalmas tud lenni, ha nem kezelik le időben.

A felsőjét feljebb húzta a nyakán. Gyanakodva vonta össze a szemöldökét, ezúttal pedig én sütöttem le a szememet, tisztára elpirulva és a gumicukrom fölé hajoltam. Végre találtam egy narancsosat, így örömmel nyammogtam el rajta. Jó sokáig. Hosszan ízleltem, mintha egy ínyenc falat lenne és nem jutnék hozzá minden nap.

- Mindig ilyen éles a szemed? - emelte meg enyhén a szemöldökét.

- Szakmai ártalom – vontam vállat.

- Mit is mondtál, mi volt a foglalkozásod?

Úgy döntöttem, hogy ezt a kérdést inkább egy poénnal ütöm el.

- Ha elárulnám, meg kellene öljelek – kacsintottam rá vigyorogva. - Mit gondolsz, fel vagyok véve?

A lány felnevetett a konkrét kérdésemen.

- Ha rajtam múlik, akkor igen – gondolkodott egy kicsit, majd helyesbítette magát. - És mivel tényleg teljes mértékben rajtam múlik, ezért ja, fel vagy véve. Üdv a Sideline-ban!

A levegőbe öklöztem. Még sosem sikerült egy állásinterjúm sem. Legalábbis olyan, amiben nem kellett bombát hatástalanítanom és mesterlövészpuskával a hátamon sprintelni egyik pontból a másikba.

- Köszönöm, nem fogod megbánni! - vigyorogtam, mint a tejbetök.

- Találkozunk holnap délelőtt 10-kor! - kacsintott rám Maya. - Megbeszélést hívok össze.

- Ott leszek, főnök! - tisztelegtem a kamerába.

- Reméltem is! - nevetett. - Addigra gondold ki a nevedet! - utasított, majd kinyomta a hívást.

Még egy darabig bámultam a monitort, majd úgy döntöttem, hogy elég a lazsálásból. Lecsuktam a laptopot, majd gumimacimmal felszerelkezve elindultam a csattogás irányába. Warren természetesen úgy püfölte azt a szerencsétlen zsákot, mintha valamit tett volna ellenünk. Legalábbis a hang alapján így ítéltem. Megálltam a konyhában és felmarkoltam egy rostos almalevet, amit még aznap reggel állítottam elő. Az unalom nagy úr, higgyétek el.

Így indultam meg az edzőterem felé. A félig nyitott ajtón keresztül besurrantam. Ösztönösen az árnyékban maradtam, a combom belső felére erősített késem pedig az ujjaim közé csúszott. Ördögi mosollyal az arcomon köröztem az izzadságban fürdő bátyám körül. Adrenalin marta az ereimet, cselekvésre ösztönözve. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Mélyen összpontosítottam a célomra. Miközben a legnagyobb csendben osontam, nagy lendületet vettem. Aztán egy csuklómozdulattal elhajítottam a késemet.

Mielőtt belevágódhatott volna a testvérem vállízületébe, a másodperc törtrésze alatt csípőből kifordult és elkapta a kést. A pengéjénél fogva kapta el, és felszisszent a fájdalomtól. Egy vékony vércsík csorgott a tenyeréből a makulátlanul steril padlóra.

- Még mindig az éles végét fogod meg – bújtam elő az árnyékból.

Arca először vadságot, dühöt, majd melegséget sugárzott, ahogy rám nézett. Tudta, hogy sosem ártottam volna neki. És tudta, hogyha meg akartam volna ölni ténylegesen, akkor észre sem vette volna a felé közelítő kést.

- Sprie, miért vizsgáztatsz folyton? - csóválta a fejét helytelenítően Warren. - Legalább tompa kést használtál volna!

A pillantásom a recés vadászkésemre siklott, ami a kedvenc fegyvereim közé tartozott.

- Te is a múlt héten éles fegyverrel lőttél rám – mutattam rá a tényre. - A kés még kevesebb roncsolódást okoz.

Szemöldökömet ráncolva kapta ki a kezemből a fél literes üvegben lévő almalevet.

- Honnan veszed ezt? - értetlenkedett, ahogy lecsavarta a kupakot az italról.

- Ne is próbálj becsapni, láttam a töltényhüvelyeket. A lehető legélesebbek voltak – mondtam és figyeltem, ahogy a bátyám az üveget a szájához illeszti.

Ő pedig meglátta, ahogy erősen szuggeráltam. Azonnal távolabb vitte az üveget a szájától.

- Megmérgezted? - emelte meg enyhén az üveget, mintha csak a súlyát akarta volna méregetni.

Számítóan és egyben angyalian elmosolyodtam.

- Úgy ismersz te engem?

- Igen – vágta rá habozás nélkül. - Mi van benne?

- 100 százalék almalé – pislogtam ártatlanul. - Ma reggel aprítottam hozzá az almát...

- Cián, vagy esetleg higany? - szagolgatta a folyadékot, mintha nem is mondtam volna semmit az imént.

Megforgattam a szemeimet.

- Nem jutott eszedbe, hogy esetleg a karimát kentem be valamivel? - mutattam az üveg szájára.

Én legalábbis biztos azt tettem volna.

- Nem, mert akkor már rég nem élnék – vetett rám éles pillantást. - Szóval, meg van mérgezve vagy nem?

Vállat vonva beletúrtam a gumimacis zacskóba.

- Az unalom nagy úr, tesó – mondtam végül, miközben eszembe jutott egy-két dolog. - Mostanában mérgeket kotyvasztok szabad óráimban, amik kimutathatatlanok orvosilag. Egy új mérgen dolgoztam a napokban, ami az idegpályákat szó szerint szétégeti. Viszont azt akarom elérni, hogy ne színezze el állandóan a folyadékot, amibe belecsepegtetem...

Egy nagy levegőt véve elkezdte szemlélni az üveget, jó közelről, mintha a buborékok formájában és fellebegési sebességében ott lapulna a válasz.

- Ne beszélj mellé, mi történt? Miről akarsz ennyire meggyőzni? - végül a szomjúsága győzött és beleivott.

Nem mérgeztem meg az italt. Ennyire szemét azért én sem vagyok! Pár másodperc után megkönnyebbülten sóhajtott fel és még egy kortyot vett magához az üdítően friss bioitalból.

- Dolgozni szeretnék – böktem ki. - Az előbb beszéltem a Sideline csaposával, szívesen felvennének...

A kés nagy csörömpöléssel hullott a földre Warren kezéből.

- Te pont ott akarsz dolgozni? - kapta fel a vizet. - Egy focis bárban?!

Úgy hüledezett, mintha látná maga előtt a tipikus helyzetet, hogy a pincérnőt kirángatják egy sikátorba, na és... khmm...

Meg a hasonló sztereotípiák. Szinte láttam, ahogy a bátyám vérnyomása kétszázra ugrott, mivel a feje pipacsvörös lett a dühtől.

- Máshová nem nagyon vesznek fel mindenféle személyes irat nélkül! - mondtam a szemébe.

A Grage-szemek, ahogy én neveztem őket, úgy villantak felém, mintha valami szentségtelen dolgot mondtam volna. Mindkettőnknek olyan világos árnyalatú zöld szemünk van, mintha még a sötétben is világítanának, mint a macskáknak. És most ez a két tekintet feszült egymásnak.

- Figyelj, ezt könnyen megoldhatjuk – vágta be a komor fejet. - Felhívjuk Desht és ő pikk-pakk csinál nekünk személyit, jogsit, még istenverte Disneyland belépőt is, ha úgy akarod! Éppenséggel tartozik nekünk, mert megvédtük a seggét a múltkori bandatagoktól.

Kisimítottam a narancssárga hajamat a szememből és elkezdtem tekergetni az egyik fülbevalót a sok közül, ami a fülemben volt. A hegeim megfeszültek, ahogy összeszorítottam a fogaimat.

Sípolva eresztettem ki a levegőt a fogaim közül.

- Warren, én normális munkát szeretnék, mindenféle illegális segítség és ismerősök beavatkozása nélkül, világos? - engedtem el a fülbevalómat.

Ő hátrébb lépett és két kezét feltéve védekező állásba állt.

- Hé, tigris, hátrébb az agarakkal – mondta iróniával vegyített hangon.

- Nem zárhatsz be örökre! - fakadtam ki. - Henry nem bukkan fel többé! Nem vagyok célpont!

Szemében örvénylett az, amiről senkinek nem szabadott volna tudnia. Hogy a nagy Warren Grage sebezhető pontja nem más, mint az ő kishúga. A nagy macsónak, az Elit Egység egyik legjobb katonájának érző szíve van. És hogy van, akiért ő is aggódik és teljes testtel védelmezi egyetlen élő szerettét.

- Honnan tudod, hogy nem fognak újra a listára tenni? - túrt bele fél kézzel alig pár milliméteres hajába.

- Mert 2 év telt el – váltottam lágyabb hangra. - És nem találtak meg. Akkoriban teljesen másképpen néztem ki, nem is ismernének fel. Főleg az instant arcátszabás miatt – mutattam a pókhálóra az arcomon.

Egy hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasából.

- Ha ők meg akarnak valakit találni, akkor meg is találják – mondta kifejezéstelen hangon. - Hiszen őt is megtalálták...

Pontosan tudtam, hogy kiről beszélt. De ezt még nem árulnám el ha nem gond.

- Ő nem volt elég óvatos – suttogtam magam elé. - Nem hallgatott rád.

- Te is éppen erre készülsz – az üveget letette, majd elkezdte kényelmesen lekocogni a futópadon a szokásos adagját.

Ő lezártnak tekintette a beszélgetést, nekem viszont még bele kellett rúgnom egyet. Még egy ilyen szemétláda nincsen a Földön, mint én.

- Engem jobban védelmezel, mint őt – csúszott ki a számon, de egyből meg is bántam.

A fájdalom, ami átsuhant a bátyám arcán, engem is majdnem ledöntött a lábamról.

- Ha őt is annyira védtem volna, mint téged, talán még ma is élne – nézett a szemeimbe szikrázó szemekkel. - Nem mehetsz ki a házból felügyelet nélkül, pont. Főleg nem egy focis bárba, ami nyüzsöghet a besúgóktól és a pénzéhes pletykafészkektől.

A fejemben megfogalmazódott egy ötlet, ami nem volt orbitális nagy hülyeség.

- És mi lenne, ha velem jönnél? - ugrott be, mint a derült égből villámcsapás.

Gúnyosan felhorkantott és egy kicsit feljebb nyomta a futási sebességet, amit könnyűszerrel tartott. Már a fülemet is irritálta ez a teljesen férfiakra jellemző hang, mintha azt mondanák ilyenkor, hogy "hiába ajánlgatsz bármit is, én jobban tudom".

- Hova kéne veled mennem? - pimaszkodott velem. - Hiszen most beszéltük meg, hogy sehova nem mész.

- Azt te csak hiszed – gurultam be a leereszkedő hangsúly hallatán. - Tudok már vigyázni magamra!

Veszedelmes pillantást küldött felém, majd váratlanul leugrott a futópadról.

- Igazán, vagy csak a durcás kislány szól belőled? - kérdezte komoly arccal. - Ahhoz, hogy elhagyd ezt a lakást, az én beleegyezésem kell.

- Vagy elkísérsz, vagy megverekszünk – hajoltam közelebb az arcához. - Te is tudod, hogy komoly kiképzés áll a hátam mögött...

- Nekik is – vágott közbe.

- Te is tudod, hogy akármilyen erős volt, neki nem voltak meg az eszközei, hogy szembeszálljon azzal a hordával – emlékeztettem kegyetlenül. - Nekem viszont megvan. Végtére is, olyan vagyok, mint egy kibaszott kísértet, az isten szerelmére.

Láttam, ahogy Warren megtörölközött, majd elém állt támadópozícióba. Vettem az adást. Megvetettem a lábamat és felvettem az állásának a tükörképét. Öklömet lazán tartottam, se nem kinyitva, se nem becsukva.

Nem tétovázott, egyből egy erős jobbhoroggal indított. Kitértem előle, de a másik kezével nem számoltam. Megragadta a csípőmet és földhöz vágott. Legalábbis ez volt a szándéka, viszont mielőtt becsapódtam volna, megfordultam és elgurultam az ökle útjából. Felugrottam, bár egy kicsit kelekótyán az erős kezdés után.

Össze kellett szednem magamat, így a berendezést is felhasználtam. A kezem ügyébe kerülő távirányítót hozzávágtam, az egyik babzsákfotelt pedig közénk borítottam. Igen, én rosszabb vagyok közelharcban, ellentétben a bátyámmal. Szóval, ha őt legyőzöm, akkor bárkit.

Lendületet vett a fotelról és majdnem rám ugrott. Még a levegőben tenyérrel gyomorszájon vágtam, majd teljes testsúlyomat latba vetve löktem egyet a testén, így a hátam mögé esett a hatalmas súly (legalábbis az enyémhez képest hatalmas). Hason ért földet, a lehető legszerencsétlenebb pozitúrában. Viszont mielőtt ráugorhattam volna a hátára, megperdült, így a hasán landoltam. Megragadta a csípőmet és a hátamra fordított. A torkomra kulcsolta a kezeit, a késemmel viszont nem számolt. Kiragadtam a testem alatt heverő, még mindig véres kést és a torkához tartottam.

Ő elvigyorodott. Ezt úgy vettem, hogy készen állok.

- Akkor holnap elmehetek? - néztem fel rá, miközben lekászálódott rólam.

- Igen – mondta, és a kezét nyújtotta. - A késed és az én társaságomban.

Várta, hogy belekössek. Talán ellenkezést, visítozást, vagy valami ilyesmit várt. Én viszont nem adtam meg neki ezt az örömet.

- Rendben – bólintottam beleegyezően. - Holnap délelőtt 10-re vagyunk hivatalosak! Maya biztos megengedi, hogy ott legyél a megbeszélésen.

Szabályosan lefehéredett, majd elkezdett hápogni. Úgy ahogy mondom, a szó szoros értelmében. Ki-be csukódott a szája, akár egy jól megtermett pontynak.

- Ezt eltervelted, ugye? - nyögte ki végül.

Csak ártatlanul rámosolyogtam.

- A szerencse az oldalamon állt, semmi több – mondtam szendén.

- Vagyis kitervelted – fordította le a szavaimat.

- És te benyaltad az egészet – nevettem fel elégedetten. - Testvérek közt marad, ne aggódj!

Felkaptam a gumimacimat és bekaptam belőle egy narancsosat. Mikor elmentem Warren mellett, ő is a zacskó után nyúlt és kikapott egy málnásat. Úgy vigyorgott, mint egy nagy gyerek.

- Ezek szerint korán kell kelnem holnap?

Én csak vállat vontam és visszaraktam a késemet a tokjába.

- Nem aludhatsz délig, Warren. Aktivizáld magad! - intettem le viccesen. - Jó éjt, bratyó!

- Szép álmokat, Narancska – miután ezt kimondta, hallatszott a futógép zúgása.

Én a testmozgás-őrült testvéremmel ellentétben inkább a pihe-puha ágyamban kötöttem ki az este további részében. Hogy lehet ennyi energiája, a mai napig képtelen vagyok felfogni. Szépen beslattyogtam a szobámba és elmerültem a puha ágyneműmben. Elégedetten sóhajtottam, mikor a fejem a párnához ért.

A fegyvereimet az ágyban fekve vettem le a testemről. A késeim tokjait a fejem mellett lévő komódra raktam, míg a tartalék pisztolyomat a komód fiókjába raktam. Egy kés feküdt a párnám alatt és amikor lehunytam a szemeimet, erősen megmarkoltam a hűvös markolatot. Évek óta így aludtam, de már régóta nem kellett. Viszont sosem lehet tudni...