1. fejezet

- Uram atyám! - hőkölt hátra az aktuális randipartnerem.

Lecsúszott a sálam, amivel eddig az arcomat takargattam. Eléggé egyedi megkülönböztetőjegy volt rajtam a több évvel ezelőtti küldetésről. Az arcom jobb oldala teljes mértékben össze volt roncsolódva. Hegek csúfították el a bőrömet keresztül-kasul, mint valami groteszk pókháló, egyetlen pontba összefutva, ahol a legerősebb volt a becsapódása a golyónak. Voltak a forradások között fehérek, vörösek, de még olyan is, ami csak akkor látszott, ha dühös vagyok. Ez a pókháló egészen a nyakamtól a jobb fülemig tartott, azonban egy különösen hosszú heg bemetszette a szemöldökömet is.

- Mondtam, hogy nem vagyok szép látvány – közöltem halkan.

Legbelül legszívesebben sírtam volna. Újra ez történt. Láttam a férfi szemében a kihunyó reményt és a vele fordított arányosságban növekvő undort. A hegek pókhálója egyfajta párkapcsolati szűrőnek is alkalmazható volt az esetemben. Csak nagyon alaposan végezte a dolgát. Két éve történt, azóta pedig nem is élvezhettem egy férfi társaságát feszélyezettség nélkül.

Ajkamat lebiggyesztve tettem vissza a sálat. Ő sem ment át a teszten.

- De... ez... - dadogott összevissza.

- Ez vagyok én – vontam vállat és felálltam a székről.

Az egész étterem vidámságtól és pusmogó pároktól volt hangos, én pedig éreztem, hogy nem illek ide. Sebhelyemet semmilyen alapozó nem fedi el, így már nem is próbálkoztam vele hosszú ideje. Utoljára egy éve próbálkoztam vele, akkor is úgy néztem ki, mintha elaludtam volna egy tengerparton egy grillráccsal a jobb arcomon.

A pincérnő éppen hozta a számlát, amikor visszanéztem a partneremre. Már nem úgy nézett rám, ahogy a találkozgatások elején. Nem rajongás és imádat csillogott az íriszekben. Csak undor és megbánás.

- Hölgyem... - szólított volna meg a pincérnő, de én leintettem.

Az azonnal elnémult, meglátva a romokban heverő arcomat.

- Ugye nem baj, ha te állod az utolsó vacsoránkat? - szóltam a férfihez.

Udvarias és előzékeny volt, ezt már legelső randinkon is észrevettem rajta. És sajnálatos módon ezt imádtam benne. Így csak beleegyezően bólintott.

- Dehogy – mondta, szinte ösztönösen.

A szám a gyorsan felvett sálam mögött mosolyra húzódott.

- Rendben – vágtam rá és kiviharzottam az étteremből.

A fiú annyit sem tudott mondani, hogy "a soha viszont nem látásra". Viszont megtanultam a testi jelekből olvasni – nála pedig undort éreztem. Ahogy a többieknél is. Azonban most nem sírtam, mint az első pár alkalommal, amikor kudarcba fulladt a párkeresésem. Emlékszem, hogy magamat okoltam mindenért. A csúf hegért, amit az a pszichopata okozott, a bátyám féltéséért, illetve az érzelmi roncsért, amit a lelkemnek hívtam. Azonban rá kellett jönnöm, hogy nem az én hibám volt és semmit nem tehettem. Viszont mindig ott lesz az a bizonyos 'mi lett volna, ha...' kérdés, ami sosem hagy nekem nyugtot.

A telefonom szinte táncra perdült a zsebemben. Ahogy üvölteni kezdett egy hörgésre emlékeztető hang a farmeremből, elmosolyodva forgattam meg a szemeimet. Mióta az az incidens volt a kórházban, Warren úgy rám tapadt, mint egy pióca. Néha édes ez a gondoskodás, viszont az esetek többségében dührohamot kapok az atyai megnyilvánulásainak ilyen formájától. Egy kudarcba fulladt randi után az első variáció érvényes, miszerint imádtam a tesómat.

- Halihó, Izomagy – vettem fel a telefont.

- Csá, Narancska – felelt vissza. - Csodálkozom, hogy felvetted!

- Miután lenyomoztattad a mobilomat és odacsörtettél a múltkori randimra? Hülye lennék ezután nem felvenni! - az emlék akaratlanul is mosolyra késztetett.

- Az a csávó egy szarkavaró volt, ne is tagadd! - váltott át egyből komoly hangnemre. - És azt akarta, hogy ott, a moziterem leghátsó sorában csináljátok, ez pedig, húgi, undorító!

- Csak a kezemet fogta meg, Warren! - méltatlankodtam poénkodva, miközben szétnéztem és átszaladtam egy zebrán, a fülemen telefonnal.

- Te nem láttad azt a tekintetében, amit én, Sprie! - kötötte az ebet a karóhoz.

- A halálos rémületre és a 'mindjárt meghalok' érzésre gondolsz? Nem, ezt tényleg nem láttam meg benne – kezeltem cinikusan a helyzetet.

- Azok a mélyen ülő szemei szinte levetkőztettek téged, amikor bámult – folytatta, mintha nem is mondtam volna semmit.

- Várj... - dermedtem meg teljesen a járda közepén, ami nem volt nagyon tanácsos, mert egyből többen is nekem jöttek. - Csak akkor láthattad, amikor leütötted és elráncigáltál az ájult test mellől. Azt nem láthattad, hogyan nézett rám hosszasan!

- El tudtam képzelni, hogyan bámul rád... - felelte kis hezitálás után.

Ez buktatta le végérvényesen.

- Ott ültél a teremben – közöltem, nem kérdeztem, miközben újból nekiindultam néhány méltatlankodó pillantás hatására. - Tudtam, hogy láttam felvillanni egy nyaktetoválást. És te még azt mondtad, hogy paranoiás vagyok!

- Nem voltam ott! - tagadott teljes erőbedobással.

- Dehogynem, ott voltál! Emlékszem rád, mert megnéztelek hátulról. Gengszter sapka volt rajtad, na meg aranylánc és egy napszemüveg. Egy napszemüveg! És tudod, hogy mi a legrosszabb? Hogy a mozitermet besötétítik, ráadásul este volt! Ennél gyengébb álcát már régen láttam, Warren, tőled többet vártam! - sziszegtem a telefonba. - Tehát nemcsak beméretted a mobilomat, hanem követtél is!

- Te megnéztél egy pasast hátulról? - itt leragadt az én maradi bátyám. - Te stíröltél?!

A hangja valahol az undor és a hitetlenkedés között lebegett.

- Igen és sajnálatos módon közölnöm kell veled: jó a segged, bátyó! - mondtam komolyan a telefonba.

Öklendezés hangja hallatszott a vonal túlsó oldaláról.

- Ez undorító – közölte. - Néha nagyon beteg a humorod, Spirit. Nagyon, de nagyon!

- Ki mondta, hogy vicceltem?

- Te meg mélydekoltázsos felsőben voltál! - sziszegett vissza halkan, gyorsan témát váltva. - Azt hitted, nem teszem szóvá?! Hol volt az a szűzies ruha, amit jóváhagytam neked?!

- Arra az apácaruhára gondolsz, aminek bokáig érő szoknyarésze és hosszú ujjai, na meg garbónyaka volt?! - idéztem fel az elmémben azt a förmedvényt. - Ráadásul sápadt rózsaszín színe volt és a mellfodra! Könyörgöm, mellfodor, amit utoljára a nagyin láttam a strandon! Ki visel mostanság mellfodros ruhát?!

- Kevesen, éppen ez a baj! - vett egy mély levegőt. - Annak a ruhának a faroklohasztás volt a célja, hogy a gazdájának ne legyen kedve azt csóválni neked. És én is láttalak téged hátulról, húgi, és majdnem hanyatt estem a mozi bejáratánál. Ha nem ismertelek volna meg azonnal, rád hajtottam volna, basszus! - hallatszott, ahogy nyeldekelt.

Én is enyhén megrázkódtam a hirtelen felettem átcsapó undortól.

- Tereljünk, oké? - nyögtem ki nehezen. - Csak... tereljünk... Amúgy miért hívtál?

Habozás hallatszott a vonal túlvégéről.

- Már nem cseveghetek egy kicsit a húgommal? - nevetgélt zavartan.

- Beméred éppen a mobilomat? - kérdeztem a fogaim közt szűrve ki minden egyes hangot. A hallgatás többet mondott minden szónál. - Értem. Otthon találkozunk!

Letettem. Lelépkedtem a földalattiba és onnan metróval mentem tovább. Tudom, hogy furcsa, de én mindig is szerettem metrózni. Annyi érdekes ember, kultúra és viselkedés egy helyen, hogy azt megszámolni is képtelenség. Itt nem bámulják meg egymást az emberek, ha valaki egy bepólyázott sonkával a karjában száll fel, szíve-lelke rajta, senki nem kérdezi a miértjét. És én most egy nagyon dühös arcú, piercingezett szájú, narancssárga hajú, kilyuggatott fülű lány voltam. Ráadásul még a hegeim is észrevehetőbbek lettek, ahogy az arcom megfeszült a nyers dühtől.

Senki nem bámult meg, senki nem kérdezte meg, hogy mi a baj. Egyszerűen csak egyetlen személy voltam a tömegből, semmi több. És ez nekem így tökéletes volt.

Betettem a fülhallgatómat és dobolni kezdtem a lábammal a zene ütemére. Pörgős ritmus volt, megugrott tőle a pulzusom és mozgatni kezdtem a csípőmet. Ahogy szememet behunyva elmerültem a zenében, hirtelen egy kéz csattant a fenekemen.

- Jól rázod, kisanyám! - röhögött egy hang.

Az ösztöneim szóltak belőlem. Kirántottam az igen masszív fülest a fülemből, a másik kezemmel pedig kicsattintottam a jack csatlakozót a telefonomból. Megragadtam a két végénél és hátrafordultam, egyenesen szembe a hátbatámadómmal. Fogtam a vezetéket és megfeszítve a nyaka köré tekertem. A torkán akadt a nevetés.

- Ki küldött?! - kérdeztem ösztönösen, mire a támadóm arca megnyúlt a csodálkozástól. Egy kis idő után nekem is eljutott a tudatomig, hogy konkrétan mit is kérdeztem csupán nyers ösztönből, így megráztam magamat és módosítottam a kérdést. - Egy mocskos metrókocsiban akarsz meghalni? - kérdeztem csendesen, ahogy a szőke férfi arcába néztem.

Nem lehetett nálam idősebb. Az arca még megnyerő is lehetett volna, ha éppen nem szorítja kékre a fülesem zsinórja. Viszont fulladozása ellenére senki még csak ránk se bagózott.

- Nem akarok meghalni... - krákogta szerencsétlenül.

- Akkor ne merészelj velem ujjat húzni! - sziszegtem oda neki. - Egyébként is tiszteletlenség, ha a hölgyek fenekére csapkodsz a metrón, mint valami kéjenc. Legyen tartásod!

A zsinórt meglazítottam, majd lekanyarintottam a nyakából. Visszatettem a nyakamba, a mellettem álló fiú pedig fulladozott.

- Te őrült vagy! - köhögött szinte összefüggéstelenül.

- Te pedig tapintatlan – válaszoltam közönyösen, miközben új dalt kerestem, amit hallgathattam még pár percig.

Csak meresztette rám a szemét, mintha én lennék a legérdekesebb látnivaló New Yorkban. Elfordultam tőle és bedugtam a fülest. Újra a zene dobolt bennem és halkan dúdolva hagytam el a metrót. Winster Street megállónál szálltam ki és már csak pár tömböt kellett megtennem a bátyámmal közösen bérelt lakásig.

Felbattyogtam a lépcsőn és a kulcsot a zárba illesztettem. Ám mielőtt akárcsak elfordíthattam volna a zárban a kulcsot, azt feltépte valaki. Ki más lehetett volna, mint az én markos bátyám? Warren úgy rontott ki a folyosóra, mintha minimum égne a lakás. A háta mögé sandítottam, hogy biztos, hogy nem tényleg az zajlik. De nem láttam sem lángnyelveket, sem kormot, sem felszálló füstöt, így gyanakodva néztem vissza lihegő bátyámra.

- Jól vagy, nincsen semmi bajod? - nézett rám és végigtapogatott, törést és zúzódást keresve.

- Nem, dehogy, miért lenne bármi bajom? - néztem rá zavarodottan.

Szó nélkül beterelt a nappalinkba és felhangosította a lenémított tévét. Éppen egy interjú ment, egy hevesen zokogó nővel a főszerepben. Csak néztem a megrázó képsorokat, amiket a nyílt utcán készítettek. Több kocsi összeroncsolódott, konkrétan konzervdoboz módjára összelapult, illetve hullazsákok hevertek szépen, egyenes sorokban.

- Egy taxikarambol? - pillantottam fel a bátyámra.

- Igen – bólintott komoran.

- Metróval jöttem. A randi nem jutott el odáig, hogy fizethette volna a taxit – mosolyodtam el és kikapcsoltam a tévét.

Megkönnyebbült sóhajjal rogyott le a kanapéra és én is mellé huppantam. Szótlanul átkarolt, én pedig a fejemet az egyik vállára hajtottam.

- Akarsz lelki szemetesnek használni és elmondani mindent arról a szarháziról? - kérdezte végül Warren.

Elvigyorodtam tesóm vonakodó hangján, ami elárulta, hogy nem szívesen hozna nekem ismét vigasz fagyit és zsepiket.

- Ezért a paliért nem érdemes sírni – ingattam a fejemet, ettől a választól pedig láthatóan megkönnyebbült. - Keresnem kell egy barátnőt, akinek kitálalhatok mindenről – sóhajtottam.

- Minek neked barátnő, ha itt vagyok én?

- Mert nincsen kedvem megvitatni veled, hogy melyik színész teste jön be a leginkább, illetve hogy melyikkel szeretnék ágyba bújni, ha lehetne – néztem a szemébe.

Felpattant zavarában és a nappaliból nyíló kis konyhába ment.

- Igazad van – fújta ki a bent tartott levegőt.

- Arra gondoltam, elmehetnék dolgozni valahova – vetettem fel az ötletet, mintha csak most jutna ez az eszembe.

Pedig ezen rágtam már magamat két hete. Ki is néztem egy helyet és beszéltem már a tulajjal is. Örömmel fogadták az új munkaerő felkínálkozását. Ez egy focis bár, a házunktól alig pár utcányira. A neve Sideline, pár hónapja már le is jártunk a bátyámmal.

Ő viszont villámló tekintettel nézett rám.

- Minek akarnál dolgozni? - támadt nekem. - Annyi végkielégítést kaptunk, hogy csoda, hogy nem fulladunk bele!

- Ha annyira sok, újíttasd fel a fegyverszobát! Az garantáltan elvisz egy hatszámjegyű összeget!

Haragosan ráncolta össze a homlokát, a csíkok pedig tisztán látszottak rövid katonahaja alatt. Mérgesen húzta ki a fejadagokat a hűtőből és tette be őket a mikróba.

- Így akarsz barátokat szerezni? - nézett vissza rám pár mély lélegzetvétel után.

- Mint mondtad, pénzből nincs hiány – vontam vállat. - Meg unok itthon lenni. Csak akkor mozdulok ki, ha randim van, ez pedig nem normális.

Szembe fordult velem és elmosolyodott.

- Mi már soha nem leszünk normális emberek, húgi – már nevetett a feltételezésen is. - Egy átlag ember nem képes másodpercek alatt szétkapni egy automata gépfegyvert és nem képes órákig egy tetőgerendán hasalni egy hangfelvevővel, hogy kivárja a célszemély megfelelő mondatait.

Elpirultam a bók hallatán, ami az egyik vizsgaküldetésem volt. Warren szerelte szét és tette össze a fegyvert, én hasaltam, csakhogy tisztázzuk. Igaza volt. Normális emberek erre nem képesek.

Viszont én éppen egy ilyesmi különleges tettre készültem: meggyőzni a legmakacsabb személyt a Földön (a bátyámat), hogy nem vagyok tárgy, amit őrizni lehet. Dolgozni fogok, méghozzá a Sideline-ban. Csak ő ezt még nem tudja!