13. fejezet

- Ismét nem sikerült, hm? – lépkedtem a fiúhoz, aki olyan karcsú volt, akár egy balerina.

Egy deka háj sem volt a testén, azonban a csontjai olyan vékonyak voltak, mint megannyi faágacska. Ez igen bizarr végtaghosszt eredményezett nála. A jelenség egyáltalán nem különleges, ugyanis a tinédzserek is ilyenben szenvednek általában. A helyzet az, hogy a hirtelen nyúlástól a végtagok hosszabbnak látszanak és érződnek, mint valójában. Ezért szeretik a fiatalok zsebre tenni a kezüket – hogy más ne lássa, ha hosszabb. Illetve azért, mert nem tudják egyszerűen hova tenni.

- Akárhogy próbálom, nem tudom felhúzni a súlyomat – mondta a férfi felnézve ádáz ellenségére, a kötélre.

Kötélmászás volt a feladat, ezt pedig Henry sosem tudta megcsinálni. Beletúrtam hófehér hajamba és rámosolyogtam a srácra.

- Ne törődj vele, a kém pozíció már így is a zsebedben van! – nevettem rá.

- Kösz, Grage, de a kiképzés… - az ellenkezését egy kézmozdulattal beléfojtottam.

- Hányszor mondtam már, hogy hívj Spiritnek! – dorgáltam meg lágyan. – Henry, ne légy ilyen kemény magaddal. Ha eljön az idő, sikerülni fog!

Óhatatlanul is feltört ez az emlékkép az agyam egy sötét zugából, ahogy az ablakra néztem meredten.

- Végül sikerült másznod – motyogtam magam elé hitetlenkedő mosollyal.

A helyzet abszurditása ellenére örültem a sikerének. A szívem mintha túlcsordult volna a büszkeségtől. Mikor azonosítottam ezt az érzést, azonnal le is próbáltam magamról rázni.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha nem engedem be lehet, hogy lezuhan és meghal. Ha beengedem, a bátyám rátalál és meghal. Azonban ahogy ott láttam a volt partneremet megfeszülő izmokkal, izzadságban fürödve tartani magát az ablakomban, a testem önkéntelenül mozdult. Mielőtt az agyam bekapcsolhatta volna a vészharangokat, már kinyitottam az ablakot.

Ő egy párduc kecsességével landolt a szőnyegemen. Viszont ahogy felnézett, egyenesen egy pisztolycsővel szemezett, amivel a szemei közé céloztam. Hideg tekintettel meredtem a férfira, akit nem is olyan rég látogattam meg a börtönben.

- Mit keresel itt? – a hangom szinte szúrt, olyan éles volt.

Henry nem zavartatta magát a pisztoly miatt. Felállt a guggoló pozícióból és lesepert magáról egy jó adag vakolatot, ami a mászás termékeként maradt a testén. El ne felejtsem majd később megnézni a keletkezett kárt! Már előre kicsit mérges voltam rá.

A férfi ruházata csupán egy fehér atlétatrikóból és egy fekete farmerből állt, ami remekül kihangsúlyozta megizmosodott lábait és karcsú derekát. És szitkozódva ismertem el, hogy a fenekébe legszívesebben beleharaptam volna, olyan keménynek tűnt. Persze az egész teste ilyen kidolgozott volt, de azokat nem is néztem meg közelebbről, nehogy kisebbségi komplexusom legyen. Mellette már úgy éreztem magam, mint egy dagadt konyháslány.

Majdnem hátranéztem a saját fenekemre, hogy tudjam, nem löttyedt-e Henryéhez képest. Azonban nem dőltem be női ítélőképességemnek a fent említett testrészemmel kapcsolatban, hanem inkább továbbra is halálpontosan a férfi szemei közé céloztam. Nem ereszthettem el a célpontomat főleg azért, mert velem egyenrangúként rengeteg kárt tudna tenni bennem és a lakásban is, ha csak 3 másodpercre elnéznék.

- Nem egyértelmű? – kérdezett vissza, ahogy a pisztolyom szinte a homlokát érte.

Ő csak nézett rám. Egy ragadozó szemeit láttam, amiben az én szemeim tükröződtek vissza. Furcsa volt ismét így állni. Valahogy… jó érzés volt. A tekintetünk összekapcsolódott, ahogy régen. Szinte éreztem azt a láthatatlan köteléket megfeszülni közöttünk, ami kibírta az eltelt éveket.

- Megmondtam, hogy nem kell kijönnöd – a hangom olyan hideg volt, hogy szinte vártam a leheletem lenyomatát a levegőben.

Nem szabadott úgy kezelnem, ahogy régen. Nem bújhattam hozzá egy-egy küldetés után és nem nézhettünk újra együtt filmet. Ezért a lágy hangot is száműznöm kellett, nehogy akaratlanul is ilyen vágyak törjenek fel bennem.

- Én akartam kijönni – felelte és egyre közeledett hozzám. – Azt akarom, hogy te ne legyél veszélyben. Fontos vagy nekem, Spirit. Még a történtek ellenére is.

Megremegtem a szóhasználat miatt, de most dühömben tettem ezt. „A történtek ellenére is”? Arra gondol, amikor megpróbált a kórházi ágyamban meggyilkolni?! Azért kérdőjelezem meg, mert ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha csupán egy kicsi karcolást ejtett volna a kocsimon.

- Többé nincs jogod ezt mondani – szinte morogtam. – Én nem érzek ugyanígy, úgyhogy el is mehetsz.

Magamban könyörögtem, hogy higgyen nekem. Mert akármi is történt, jó mélyen magamban megértettem a tetteit, amin rendkívül meglepődtem. De ez volt. Teljesen elfogadtam a tényt, hogy próbálta sarokba szorított állat módjára menteni a saját irháját. Túlélők voltunk mindketten, akikbe beleplántálták, hogy „üss vagy fuss”. Ha nem tudsz elmenekülni, támadnod kell – vagy behódolni az erősebbnek, ha úgy látod, hogy semmi esélyed.

- Nem érdekellek, hm? – tette fel a költői kérdést. Ezzel közelebb lépett, a pisztolyom már a szemöldökei között volt. – Akkor végezz ki. Húzd meg a ravaszt és megszabadulhatsz tőlem!

A szavai hatására kiszaladt minden szín az arcomból. Az ajkam felett izzadságcseppek jelentek meg, kezeim remegni kezdtek. Szívfacsaró érzés ütötte fel a fejét bennem. Igaza volt. Meg kellett volna tennem. Csak meghúzni a ravaszt és egy pillanat alatt kioltani egy élet lángját, ahogy már oly sokszor megtettem. Ami azt illeti, túl sok alkalom van már a számlámon. Rengeteg ember halála szárad a lelkemen, de Henry nem egyszerű ember volt. Nem egy arctalan, névtelen senki, akit csak úgy meg tudnék gyilkolni. Az agyam hátsó részében ott motoszkált a bizonyosság, hogy fontos nekem.

Annak ellenére is, amit tett.

- Már túl sok élet végezte be a kezem által – mondtam és elvettem a pisztolycsövet a homlokától. Henry szemei tágra nyíltak. – Te már csak foglalnád a helyet.

Olyan arcot vágott, mintha egy pofont kapott volna.

- Valld be, hogy nem mered megtenni – követelte fojtott hangon. – Ismerd el, hogy én is fontos vagyok neked!

Váratlanul ért a hangja. Mintha egy felszakadt sebből bugyogna fel a vér, úgy tört fel belőle ez a vallomás. Nem is vallomás – inkább reménykedés. Csupán az öklömön kifehéredő bütykök voltak a bizonyítékok, hogy átjött az üzenet. Az üzenet szerint pedig Henry azt akarta, hogy továbbra is fontos szerepet játszon az életemben.

Brutálisan őszintén válaszoltam neki.

- Fontos vagy nekem – kezdtem puha hangon -, mint a múltam része. Te vagy az, aki megőrizte belőlem azt a darabot, amit elhagytam 2 éve. Egy emlék vagy, ami segített megalkotni a mostani énemet. Sem több, sem kevesebb.

A szavaim ostorként csattantak a szenvedő lelken. Henry szemeiben megtört valami. Izmai megfeszültek, akár egy ragadozónak, állkapcsát még feszítővassal sem lehetett volna kinyitni. Remegett a visszafojtott érzésektől. Én pedig?

Csak álltam és szépen lassan számbavettem rothadó lelkem minden egyes darabkáját. S miután lepergett előttem a múltam, egyetlen kérdés maradt – hogy jutottunk idáig? Úgy értem, egyik pillanatban még gondtalan tinédzserek vagyunk egy állami programban, a másikban pedig már őrült mészárosok, akik feletteseik parancsainak tesznek eleget. Akaratlanul is feltört bennem a „mi lett volna, ha…?” végtelen sora.

Mi lett volna, ha nem lépek be az állami mentorprogramba?

Mi lett volna, ha nem találkozom Henryvel? Esetleg máshol találkozom vele?

Mi lett volna, ha megtagadom a feletteseim parancsát és a testvérem életmódját?

Mi lett volna, ha nem rabolnak el és nem kell megmenteni? Vajon a testvérem jól választott, amikor engem és nem a párját védelmezte? És mi lett volna, ha a párja hallgat Warrenre?

Olyan kérdések voltak ezek, amiket már nem lehetett megválaszolni.

- Emlék? – visszhangozta a srác üres tekintettel. – Értem. A múltad része vagyok, nem a jövődé…

Nagyon nem tetszett az öngyilkos hangulat, ami eluralkodott a férfi arcán. Legnagyobb ijedtségemre előhúzott a nadrágjából egy kötőtű alakú pálcát, aminek az egyik hegye nagyon-nagyon éles volt. Marokra fogta és saját halántékához tartotta a hegyét.

A szívem kihagyott egy ütemet. Ösztönösen eldobtam a pisztolyt, aminek féme mintha bilincset vert volna a csuklómra. Mintha azzal, hogy elengedem, ledobhatnám magamról a köteléket is, ami ezzel a férfival összefűz.

- Csak egy rossz emlék vagyok… A rossz emlékeket pedig el kell távolítani… - motyogta magában.

A karjai sziklaszilárdan álltak, ahogy a tű veszélyesen közel volt az emberi koponya legsérülékenyebb pontjához. Henry megőrült. A tébolyodottság olyan fényesen sütött a valójából, hogy szinte tapintható volt.

- Henry, nem úgy értettem… - kezdtem volna mentegetőzni.

- DE IGEN! – kiabált rám. – Úgy értetted, Spirit! Ne is tagadd! Soha nem fogsz nekem megbocsátani!...

- Figyelj rám, jó? – szándékosan lassan mozogtam, nehogy megrémüljön.

Olyan volt, akár az űzött vad. Szinte habzott a szája. Valahogyan le kellett nyugtatnom, így a szemeim automatikusan a fegyverszekrény felé rebbentek. Az altatólövedékek túl messze voltak, ha pedig még el is érném őket, nem biztos, hogy életben hagyná magát addig, amíg beadom. Máshoz kell nyúlnom ilyen esetben.

- Nem, te figyelj! – heveskedett. – Fontos vagy nekem és nem akartam megtenni, érted?! De muszáj volt! Te, vagy a családom! Ez volt a feltétel. A szüleim és Sarah élete megmarad, ha téged eltemetlek!

Az új információ emészthetetlen volt a számomra. Ismertem Saraht. Elbűvölő és rendkívül értelmes kislány volt. Két éve láttam utoljára – akkor volt 10 éves. Henry szülei pedig jó és dolgos emberek, szegények agyonra is dolgozzák magukat. Találkoztam velük, bár csupán egy-két alkalommal. A húgi gyakran maradt a bátyjánál, ha a szülei éjjeli műszakosok voltak, így néha összefutottam vele Henrynél. A kicsi, pöttöm lányka korát meghazudtolóan nyugodt volt és megfontolt. Imádta a bátyját, akire olyan nagyon hasonlított a barna, hullámos hajával és a törékeny alkatával. Sarah azonban zöld szemekkel rendelkezett, akár egy macska. Emlékszem, ahogy intelligens szemei drágakőként villogtak a sötétben, miközben bújócskáztunk. Az ártatlan hangjára, ahogy kacagva hagyta, hogy a vállunkra kapjuk Henryvel. A huncut mosolyára, amikor kettesben hagyott minket a bátyjával.

Sarah egy kis tündér volt.

- Ezt nem… tudtam… Miért nem mondtad? – bukott ki belőlem óvatosan a töredezett mondat. – Biztosan lett volna megoldás, ha összedugjuk a fejünket.

Henry csak ingatta a fejét. Haja óvatosan súrolta a halálos fegyvert, ami még mindig a halántékánál volt.

- Minden lehetőséget megvizsgáltam. Alig aludtam emiatt – vallotta meg zihálva. – Valaki biztosan holtan végezte volna.

Ha ezt ő mondja, elhiszem neki. A néhai partnerem kiváló és precíz stratéga volt. Minden lehetőséggel és kiskapuval tisztában volt, amit egy adott helyzetben használni lehet. Ha ő azt mondta, hogy végigrágta magát a szituáción és nem volt más megoldás – hinnem kell neki.

- Túltettem magam a kórházban történteken – mondtam nyugodt hangon.

Ő erre félőrülten rám nézett.

- Hogyhogy? – kérdezte pörgősen és szinte gyermeki izgalommal. – Miért? Hogyan? Mikor?

- Nemrég – feleltem gyorsan, mielőtt újból kérdésekkel bombázhatna. – Legyen elég ennyi. De nem is ez bántott már kezdetben sem…

- Hanem? – nyöszörögte halkan és bizakodva láttam, hogy kicsit lentebb engedte a fegyvert.

Óhatatlanul is elmondtam neki az igazat.

- Az bántott, hogy pont te árultál el – szakadt ki belőlem, akár egy torkomon akadt ételdarab. A csendet megtörvén idegességemben fecsegni kezdtem. – Tudod, annyira fontos voltál nekem és te voltál az egyik a legfőbb bizalmasaim közül. Nélküled teljesen szétcsúsztam és nem voltam önmagam. És hogy egy ilyen ember áruljon el…

Henry őrülete látszólag alábbhagyott. Kiesett a kezéből a tűszerűség, ami nagy csilingeléssel a padlóra esett. Megbabonázva bámult rám, mintha még sosem látott volna. Aggódtam a tekintete miatt, nagyon… bizarr volt.

Mielőtt azonban ebbe még jobban belegondolhattam volna, a szobám ajtaja szélesre tárult és a bátyám alakja bontakozott ki az árnyak közül. Szemei halálos elszántsággal csillogtak, ahogy meglátta a szobám közepén álló Henryt. A két férfi kétségtelenül megismerte egymást, ugyanis a bátyám pisztolyt rántott, a volt társam pedig felvette a testhelyzetet, amit harchoz szokott használni. Akaratlanul is mérlegelni kezdtem az esélyeket – mit ne mondjak, nem sokra jutottam.