10. fejezet

Álmaimban kísért a látvány a fehér hajú lányról és a sötét hajú társáról. Azután az eset után többször is láttam őket. Utcán, boltokban vagy egyszerűen olvasgatni a parkban. Olyanok voltak távolról, mint az átlagos emberek. Ugyanúgy mosolyogtak, mintha nekik is csupán csak az odaégetett étel miatt kéne sajnálkozniuk és nem emberéleteket oltottak volna ki. Az én szemeimben lelketlen művészek voltak. Erősek, mert elbírták a fojtogató emlékek súlyát. Kreatívak a szakmájukban és úgy tűnik, igazi kaméleonok, mert beolvadnak a többi ember közé.

Az emberek pedig még csak nem is sejtik, hogy a sötétség kutyái köztük járnak. Bárki életét képesek lennének kioltani, de ők csak vártak a megfelelő jelre. Egy elsuttogott parancsra a sötétből és ők már le is csaptak…

- Tehát, kik vagytok? – kérdezte Maya, ahogy elővettem a telefonom.

Értetlenkedve néztem rá, miközben megkerestem Desh nevét a névjegyzékemben. Feltartottam az ujjamat a lánynak, hogy várjon 1 percet. Ő engedelmesen csendben is maradt, bár tudtam, hogy csak a kíváncsiság hajtotta a vonal másik végén lévő személy kiléte iránt. A vonal kicsengett, azonban pár perc múlva hangpostára kapcsolt. A készülék géphangon elmondta, hogy a hangpostán hagyhatok üzenetet. Tömören és velősen fejeztem ki magamat az üzenetben.

- Kapd be – mondtam határozottan és kinyomtam a vonalat.

A lány nagy szemeket meresztett rám, majd nagyot nyelve ismét megszólalt, ahogy ránéztem. Torkig voltam az üldözöttünktől, pedig még csak kevesebb mint egy hete vagyunk utána. Azonban elégedetten szemléltem a listát, amit hirtelenjében összeállítottam. Ezzel biztosan találunk valami elvarratlan szálat.

- Ki volt az? – kérdezte a szemeivel a telefonom felé pillantva.

- Egy volt munkatársam – mondtam neki egy megnyugtató mosollyal.

- És te… hol is dolgoztál pontosan? – érdeklődte meg gyanakodva.

- Megmondtam, nem? – kacsintottam rá. – Ha elárulnám, meg kellene öljelek.

Nagy szemeket meresztett rám, a szája pedig egy meglepett o-t formázott. Ő is emlékezett még szerintem az állásinterjúmra, ahol ezt mondtam a foglalkozásomra. Csak nem hiszem, hogy ezt komolyan is gondolta.

- Azt hittem, az csak vicc – mondta egy kicsit sápadtan, alátámasztva a feltételezésem.

- Részben – vontam vállat, ahogy felfigyeltem a bátyámra, aki éppen kijött a szobájából.

Hála Istennek teljesen fel volt öltözve, de Maya ahogy ránézett, egy kicsit elpirult. Warren sem nézett közvetlenül a lányra, hanem elnézelődött a nappaliban, mintha még sosem látta volna ezt a helyiséget. Mindketten zavarban voltak. A testvéremet még sosem láttam ilyennek… Gonoszkodó mosoly ült ki az arcomra, ahogy elképzeltem őket egy párként. Nem is rossz ötlet! Majd a nyomozás után meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében.

- Alkimista azt mondta, hogy szeretne egy pillantást vetni a bomba maradékára – mondta a testvérem rám nézve.

Előzékenyen oda is nyújtotta az aktatáskámat, amiben megvan a megfelelő eszköz ahhoz, hogy ilyesmikről is tudjak mintát venni. Egy bólintással nyugtáztam az elhangzottakat.

- Én mit tegyek? – állt fel Maya a székéből.

- Te menj biztonságos helyre – dörmögte a bátyám. – A legjobb lenne, ha nem is nyitnád ki a bárt egy darabig.

Maya felháborodott arca láttán behúzott nyakkal siettem ki az erkélyre. Ahogy a félig szétmállott kupacra néztem, nekiláttam a mintavételnek. Éppen beláttam az üvegen, ahol a két személy beszélgetett. Tudtam szájról olvasni, de mindketten nagyon zárt ajkakkal beszéltek, így nem értettem őket. Azt ki tudtam venni, hogy Maya dühös volt, Warren pedig csillapítani próbálta. A bátyámról tudni kell, hogy körülbelül úgy tud alkalmazkodni a dolgokhoz, mint egy kődarab. Tehát sehogy.

Visszafordítottam a tekintetemet a mintára és homlokráncolva végeztem a műveletet. Pár perc múlva újra felnéztem, akkor viszont Maya állt felettem elég érdekes arckifejezéssel.

- Újra munkába tudnál állni? – kérdezte egy halovány mosollyal a lány. – A bátyád csak így engedi kinyitni a bárt.

- Makacs, mint az öszvér – ingattam a fejemet, küszködve a nevetéssel. – Persze. De akkor jössz nekem eggyel.

Maya arca grimaszba torzult.

- Majdnem felrobbantam egy nektek szánt bombától és még te kérsz szívességet? – horkantott egyet. – Szemtelenség, Spirit Grage a neved!

***

Mayával megegyeztünk, hogy már aznap újra munkába állok. Természetesen Warren is elkísért, hogy nehogy ismét letámadjon az „ál-Maya”.  A többiek meglepődve vették tudomásul, hogy megjelentem.

- Mit kerestek itt? – kérdezte félénken Kevin, ahogy beléptünk az ajtón.

Éppen az egyik oldalsó asztalnál szolgált ki valakit, így egyből ránk látott. A szemei nyomban elkerekedtek, ahogy felismert bennünket. Attól tartottam, hogy valakinek kikotyogja véletlenül, hogy valójában kik vagyunk, így csak mosolyogtam a srácra.

- Még mindig pincérnőt kerestek, nem? – válaszoltam enyhe iróniával. – Jelentkezem az állásra.

- És erről Maya tud? – suttogta oda, hogy a vendégek nehogy meghallják.

Egy kemény női hang szólalt meg Kevin mögött. Meglepetésemre nem a pultost tisztelhettem a személyében. Egy eddig számomra ismeretlen lány állt Kevin mögött.

- Kev, ne cseveréssz! – csattant a hangja, akár az ostor.

A memóriámban kutattam lehetséges nevek után a személy számára. Azonban a testvérem gyorsabb volt nálam, ahogy legnagyobb meglepetésemre egy pacsival köszöntötte a lányt.

- Szevasz, Frankie! – üdvözölte Warren egy halovány mosollyal.

Tehát ő Frankie, aki az első éjszakámon nem volt ott. Őt helyettesítettem aznap este a VIP teremben. Nem igazán tűnt kemény személyiségnek, de azt tudtam, ha a testvérem szóra méltatja, akkor nem lehet annyira különböző tőlünk. A barna szemekben a barátságos fény mellett ott volt még valami vészjósló. Tudtam, hogy ezzel a kisugárzással született vezető, azonban Maya igába tudta hajtani. Ezt furának tartottam, mert általában az ilyen emberek nem állnak kötélnek, ha alá- vagy fölérendeltségről van szó.

- Hali, Warren – vigyorgott rá a lány. – A VIP terembe egy dupla whiskey jéggel, jól tudom?

- Szinte olvasol bennem – mondta a bátyám elég… klisésen.

Amikor meghallottam a srác behízelgő, puha hangját egyből tudtam, hogy Warren valamit meg akar tudni Frankie-től. Azt még én sem tudtam, hogy mi lehet az a bizonyos dolog.

- Gondolom, előbb beszélni akartok Mayával – mondta, ahogy a tekintete rám siklott. – Szia, Narancs, Frankie vagyok! A bátyád már ismer.

- Csak az a kérdés, hogy honnan… - motyogtam magam elé, azonban a lány válaszolt rá.

- Amikor nem veled volt, akkor is bejött néha – suttogta (már amennyire egy ilyen helyen lehet suttogni a focimeccs mellett) bizalmasan. – A VIP teremben is már-már törzsvendég.

Szúrósan néztem a bátyámra, aki éppen eloldalgott volna mellőlem.

- Ezt még megbeszéljük, igaz, Warren? – markoltam meg az alkarját.

Ha ismét alvilági cuccokkal üzletel, megfojtom. Hank, az öreg portás is szerzett neki ezt-azt, de az más volt. Azok saját készítésű készülékek voltak, méghozzá úgy, hogy az öregnek volt hozzájuk engedélye. Ha elkezd itt valami kistílű tolvajszarkával üzletelni, annak nem lesz jó vége.

- Persze, húgi – biccentett.

Frankie intett nekünk és utat vágott a pultnál várakozók között. A hóna alatt levő tálcával tolta félre az alkalmatlankodó klienseket, akik őt meglátva elnémultak. Maya szorgalmasan dobálgatta a palackokat, mintha anélkül a világegyetem összedőlt volna. Az arca most érdekes volt, ahogy csak színtiszta jókedvet láttam rajta.

Ez pedig csak színjátszás volt. Azon lepődtem meg a legjobban, hogy velünk is játszani kezdett, ahogy a pulthoz sodródtunk.

- A híres-neves Grage testvérek! - csapta össze a kezeit a pultos. - Mit adhatok nektek, aranycsibéim?

Meg kellett forgatnom a szemeimet Maya közhelyessége láttán. De bekapcsolódtam a játékba, ahogy át kellett verni a vendégeket. Azonban vicces volt, hogy megpróbált úgy viselkedni a fekete hajú lány, mint egy tipikus barátnő a menő sorozatokból és valóságshowkból.

- Egy hányinger csillapítót, ha továbbra is így fogsz hívni minket - ült le a bátyám egy bárszékre, velem együtt.

Ő nem annyira vette a lapot, ami csak még érdekesebbé tette az egészet.

- Csak vizet kérünk - mondtam a rendelésünket, elkerülve a kibillentő tényezőket.

- Jaj, de uncsik vagytok, ti begyepesedett vénasszonyok! - csapott oda játékosan elénk a pultra, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá a gesztus miatt. - De a kedvenceimnek bármit. Vegyétek ezt nagy megtiszteltetésnek, hogy nem locsollak le titeket egy vödör vízzel, mint a többi vendéget, aki vizet kér!

Köpni-nyelni nem tudtam. Huncut mosolyra húzódott a szám, mert magával ragadott a szerep. Maya jól csinálta. Tényleg ragályos volt a kedélyállapota.

- Kösz, Maya - biccentettem felé.

A magas lány elpályázott még pár másik vendéghez is. Nekem is nemsoká műszakba kellett állnom, bár ezt a bátyám nem nagyon csípte.

- Tényleg itt akarsz dolgozni? - fintorgott egyet, miközben kikaptuk a vizet.

Bökte a csőrét, hogy engednie kellett a lánynak. Azóta sem tudtam meg, hogy hogyan vette rá a nehézfejű bátyámat Maya az egyetértésre.

- Igen, szerintem hangulatos kis bár és pincérnő híján vannak – mondtam a sablonszöveget a körülöttünk lévők kedvéért. - Meg itt van Maya is, ne félts annyira! - ahogy ezt kimondtam, a testvérem szeme vidámsággal telt meg, ahogy felnevetett.

- Nem téged féltelek, hanem a vendégeket! – legyintett nemtörődöm stílusban. - Ex-kém vagy, még mindig benned van, hogy bárki kezét tőből kitöröd, ha hozzád ér hátulról. Én pedig nem akarok még egyszer bemenni a rendőrségre, mert a húgom felvágta valaki torkát egy vajazókéssel, mert hirtelen ért hozzá valaki úgy, hogy éppen nem látta… - tudtam, hogy csak biztatni akart ezzel.

Én pedig bekajáltam, mert hinni akartam, hogy a bátyám hisz ebben.

- Nem fog semmi ilyesmi történni - biztosítottam a még mindig röhögő bátyámat, bár egy kicsit mérgesebb hangnemben. - De ha nem hagyod abba a röhögést, ez az ex-kém mindjárt szétrúgja a te ex-elitkatona seggedet, és tudod, hogy megteszem!

Mielőtt visszaszólhatott volna valami rendkívül szellemeset, Maya csapódott hozzánk újra.

- Milyen seggről van szó? - tekintete egyből a mellettem ülő fivéremen állapodott meg. Ezt viszont nem tudom azóta sem eldönteni, hogy komolyan gondolta-e vagy csak játszotta a szerepét. - Ha az övéről, akkor szívesen témázok róla!

A bátyám nyakán a tetoválás mögött vörös foltok kezdtek felkúszni az arca irányába a pultos felvágott nyelvének hála. Magamban megtapsoltam Maya teljesítményét.

- Én elmentem hátra – nyögte a testvérem és meg sem várva a választ, elinalt.

A pultos éppen előttem támaszkodott és csak nézett a bátyám után. Egy ravasz mosoly ült ki az arcára, amitől a vonásai szinte vadállatinak hatottak. Már akkor éreztem, hogy a drága Maya egy nagyon jó színésznő.

- Akkor kezdesz? – fordult hozzám a lány. – Frankie téged kért segítőnek, de ne aggódj, szereztem a méretedben egyenruhát!

És igaza volt. Ismét a személyzeti mosdóban készültem fel az ütközetre. A ruha tökéletesen passzolt rám, akár egy kesztyű. A késeim kényelmesen elfértek és végre nem buggyant ki semmilyen nemkívánatos testrészem. A csizmám puhatalpú volt és egy kicsit a térdem fölé ért. A ruhák méretei rendkívül pontosak voltak. Csak remélni tudom, hogy a bátyám adta meg a méreteimet Mayának és nem valami gyanús forrásból szerezte be ezeket a számokat. A hajamat próbáltam úgy fésülni, hogy azok nagyjából árnyékolják a pókhálót az arcomon, ez pedig nagyjából sikerült is. Belenéztem az öltözőben levő tükörbe és elégedett voltam a végeredménnyel.

- Jesszus, Narancs, gyere már! – hallatszott Frankie hangja fojtottan az ajtó mögül.

- Megyek már! – kiáltottam neki vissza, ahogy az utcai ruhámat egy szatyorba tettem, vele együtt pedig a késeim nagyjától is megszabadultam.

Kimentem az ajtón és a nálam egy fejjel alacsonyabb Frankie nézett velem farkasszemet. Helyeslően bólintott és a fejével intett, hogy kövessem. Ahogy mögötte sétáltam, alkalmam nyílt arra, hogy jobban megnézzem. A ránézésre rendkívül hosszú haja barna színű volt és öt fonásban simult a fejbőrére. A fonatok a derekát verdesték. A krokodilfonás profi munkának tűnt, a haja pedig ápolt volt. Szintén barna szemeit kiemelte a szemüveg, ami az ovális arcának keretet adott. Körmein nem volt semmi díszítés, egy igazi pincérnő kezei voltak. A szája mindig ravasz mosolyra állt, a testalkata pedig nem volt túlságosan karcsú, de a pufiságtól is messze állt. Úgy jellemezném a legjobban, hogy arányos testtel rendelkezett. Én például túl magas, karcsú és négyzet alakú (igen, bizonyos szempontból zömök vagyok) vagyok ahhoz, hogy a fejem ne tűnjön nagynak. Mert lássuk be - a fejem marha nagy! Neki ez nem volt probléma, ugyanis a vállai és a csípője szélessége teljesen szinkronban volt a feje méretével.

- Nem szeretem, ha bámulnak – szólalt meg, ahogy a VIP terem ajtajához értünk és szembefordult velem. – Tudod, nem vonzódom a saját nememhez…

- Nem is bámultalak – kezdtem tiltakozni, de magamban elámultam.

Érezte, hogy nézem, ezt pedig nem mindenki tudja megcsinálni. Valamiért úgy éreztem, hogy figyelnem kell újdonsült pincértársamat.

- Dehogynem – vágta rá, elvágva a szavaimat. – Légy szíves, ne csináld.

- Rendben – feleltem, elnyújtva a szavakat.

Ő csak rám nézett összeszűkült szemekkel. Látszott rajta, hogy nem kedvelt meg túlságosan ezért a megszólalásomért.

- Te most gúnyolódsz velem? – kérdezte meg enyhe ingerültséggel a hangjában. Mielőtt válaszolhattam volna, feltartotta a kezét, belém fojtva a szót. – Tudod, mit? Nem is érdekel annyira. Most én vagyok a felettesed, szóval nem fogom emiatt kiverni a balhét!

Hirtelen egy kar kulcsolódott a felkaromra és valami puha szorult a vállamnak. Túlságosan belenyomult valaki a személyes terembe. Ingeresen kirántottam magam a körmök szorításából.

- Frankie, már összevesztél Naranccsal? – kérdezte a karmok gazdája, Alice.

A vállam felett hajolt át, mellei pedig hozzám préselődtek. Természetellenes érzés volt. Persze, a mellei hatalmasok voltak még a zöld egyenruhában is. Enyhe féltékenység lobbant a mellkasomban a látványra, de tudtam, hogy a nagy mellek hamarabb lötyék lesznek. Ez a tudat kicsit vigasztalt, de még akkor is szerettem volna egy kicsit nagyobbakat magamnak.

- Éppen most tisztáztuk a szabályokat – vágta ki magát Frankie. – Készen állsz, Narancs?

- Igen – bólintottam. – Neked mi is a beceneved?

Frankie furcsálló tekintettel pillantott vissza rám. Ravasz mosolya kiszélesedett, szemei izgalomtól csillogtak.

- Hívj csak Boszorkánynak – mondta és a félhomály elnyelte, ahogy belépett a felségterületére.