5. fejezet

- Mit akar tőlem? - kérdeztem a támadómat, miközben a bátyám eszméletlen testét valahogy betuszkolta az ajtón, velem egyetemben.

Az arca árnyékban maradt, de azt meg tudtam állapítani, hogy az alkata alapján jó kondiban lehetett. Éles körmei a vállamba vájtak, én pedig engedelmesen leültem az előszobánk egyik kényelmes foteljába. Ahogy lehuppantam a már jól ismert bútordarabra, gyorsan végignéztem a hatalmas testvéremen. Nemsoká fel kell ébrednie. A nő velem szemben ült le, a pisztolycső mindvégig rám nézett. Igyekeztem feltűnésmentesen felmérni a környezetemet fegyver után.

- A szolgálataidat – jelentette ki egyszerűen.

- Pincérnőt keres? - kérdeztem feszült mosollyal.

Vérvörös ajkain mosoly játszott, ahogy tessék-lássék módon nevetett a tématerelési próbálkozásomon.

- Nem, történetesen egy olyan megfigyelési szakértőt keresek, aki képzett az orvlövészetben, járatos a kézitusában és a késharcban, illetve narancssárga haja van és egy két évvel ezelőtti behegedt lövés terül el az arcán, amit még a legprofibb plasztikai sebész sem tud eltüntetni. Ismersz ilyet? - kérdezte ártatlanul.

Összepréseltem az ajkaimat, ahogy mozgolódtam a szűk egyenruhámban. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy minden szava hazugság. De sajnos minden igaz volt, amit az előbb mondott rólam. Lehunyva a szemeimet elmélyedtem az információkban, amiket ránézésre megállapítottam. A nő tipikus titkárnő benyomását keltette. Törpesarkú topánka, amelyben könnyen lehet mozogni és még elegáns is. Vászonnadrág, ami tapadt az alakjára annyira, hogy divatos legyen, az anyaga mégis második bőrként közvetítette az izmok mozgását. Pasztell színű blúz, hozzá mattfekete zakó, amivel be tud olvadni bármilyen környezetbe.

Jó külső egész napi aktatologatáshoz. Vagy orgyilkosságokhoz a tömegbe olvadva.

Viszont a haja bubifrizurára volt vágatva, fekete hajában pár szőke melír kapott helyet, ami szerintem nem túl szerencsés színválasztás, mert ez megkülönböztetőjegyként is felhozható az azonosítás során. Szemüveget viselt, bár mérget vettem volna rá, hogy a szemének nincsen semmi baja.

Ha megfelelően választod ki a szemüveget, az képes elterelni az arcod vonalairól a figyelmet. Egyszerű érzékcsalódás, mégis hasznos a kémek esetében ez a módszer. A szemünk környéke és jó esetben maga a szem is takarva lehet egy megfelelő kiegészítővel anélkül, hogy maszkokat húzva még jobban felhívnánk magunkra a figyelmet. És voilá, két legyet ütünk egy csapásra: nem ismernek fel bennünket és még jól is nézünk ki közben!

Erőltetve a szemeimet egy mélybarna tekintettel találkoztam a szemüvegen túl. Az intelligencia úgy sütött belőle, hogy szinte éreztem a bőrömön megtelepedni.

- Mit kéne tennem? - húztam el a számat.

- Amihez ért – felelt a nő titokzatosan. A hangja finom volt és törékeny, illetve sok h hangot használt. Próbálta eltakarni, de a francia akcentust így is kihallottam a hangjából. - Megtalálni, követni, lekapcsolni.

Mielőtt tovább mondhatta volna, kirántottam a Magnumot magam alól, ami a fotel szivacsában volt elrejtve. Egyenesen a szeme közé céloztam. A fegyver hűségesen simult a kezembe és sokkal nagyobb tűzerőnek örvendhetett, mint Miss Titkárnő retikülfegyvere.

Sejtelmes mosollyal felemelte a karjait, a fegyver ott himbálózott az egyik ujján.

- Túl könnyen feladta – sziszegtem.

- Minek harcoljak egy szakmabeli ellen? - kérdezte egy elegáns vállvonás kíséretében.

- Van kísérete, igaz? - dőltem hátra a fotelben és próbáltam minél kisebb célponttá összehúzni magamat, készülve a lehetőségre, hogy orvlövészek lehetnek valahol.

Fogadni mertem volna rá, hogy be van drótozva és valaki kintről hallgatja a beszélgetést.

- Maga jó – morgott elismerően a nő. - Azt hittem, túloznak a magáról szóló mesék. Tudja, maga amolyan városi legenda errefelé. Tananyag az Interpolnál, az FBI-nál, még a különlegesebb egységeknél is...

Hízelgett az egómnak, annyi szent.

- És mi késztet egy ilyen nőt arra, hogy megkeressen egy hozzám hasonló városi legendát? - tettem fel a kérdést.

Ahogy enyhén hátradobta a haját, megláttam a nyakát. Sok kőből álló nyaklánc és egy hozzá tökéletesen passzoló nagy fülbevaló villant elő. Túl sok poloskalehetőség. Viszont amikor a lámpákból áradó fény nem tört meg a látszólagos gyémántfülbevalón, tudtam, hogy abban van a lehallgató. Még a bizsukon is meg szokott csillanni a fény, ez mégis olyan volt, mint egy darab kavics.

- Ha egy legenda feltűnik, egynek el kell tűnnie – fogalmazott rejtélyesen.

Három lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, egyik kezemmel még mindig a pisztolyt tartottam, de ezúttal a torkára célozva, a másik kezem pedig becsúszott a bubifrizura alá. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől, hogy hozzáértem. Megragadtam a nő alabástrom árnyalatú bőrét és egy határozott mozdulattal úgy fordítottam a fejét, hogy a számnál legyen a lehallgató.

- Ne játszadozzon – suttogtam a kis kőbe, ami biztosan hiperérzékenyre volt állítva. - Ha akar valamit, jöjjön ide a nagykutya, aki mindezt lehetővé tette. Ha pedig nem, akkor hagyjanak bennünket békén. Már kiszálltunk.

Nevetés hangzott fel a nő torkából.

- Akkor szállnak ki, ha mi azt mondjuk – köhögte.

Erővel hátrataszítottam a fotelbe és a halántékára szorítottam a pisztolyt. Viszketett az ujjam a ravaszon.

- Nem ölhetsz meg – jelentette ki mosolyogva. - Védve vagyok!

- Elméletileg – vágtam gondolkodó fejet, közben pedig végigsimítottam, szinte akaratlanul is a sebemen. Nekem is azt mondták, hogy védve vagyok. - Kipróbáljuk a gyakorlatban?

Egy dörrenés hallatszott az ablak felől. Hátranéztem a vállam felett, de a perifériás látómezőmben volt még a nő is. Egy kivehető kráterke, olyan 1-2mm mélységgel ott volt az ablakon, ami a városra nézett. A golyó még benne volt. Azt a golyót pedig az én fejembe szánták.

A nő lefehéredett, ahogy meglátta a megfékezett golyót.

- Golyóálló üveg – fordultam vissza az áldozatomhoz. - Alaposan átgondoltad ezt a behatolást, tündérke?

Ajkai felett izzadságcseppek gyöngyöztek. A bőre hullaszürkére váltott. Szinte éreztem az érzelmei csípős aromáját az orromban. Félt. Az pedig nekem csak jót jelentett.

- Kérlek, ne bánts... s'il vous plait*... - rebegte.

Ha a saját anyanyelvét használja, tényleg fél.

- Kezdjük szépen az elején – huppantam a francia nő által elfoglalt fotel karfájára, szemben az ablakkal - , ki küldött, aranyom?

- J-je ne sais pas**... - rebegte halálra váltan, ahogy a pisztolycsőre nézett.

Szúrósan néztem rá.

- Tudok franciául, de kérlek, beszélj angolul! Tu comprends?*** - nyögtem elcsigázottan.

- Oui**** – bólogatott hevesen - Nem tudok semmit – felelt pár lélegzetvétel után. - Ez az első kiküldetésem, mint ügynök.

- Tényleg? - húzódott mosolyra a szám. - Gratulálok! Eddig kiképzés alatt voltál?

- Nem – ingatta a fejét. - Eddig titkárnő és segéd voltam.

Ez mindent megmagyaráz.

- És miért is kellett engem megkeresned? - nyúltam a fülbevalójáért.

Mielőtt akárcsak megszólalhatott volna, egy ügyes mozdulattal kikapcsoltam és kirántottam a füléből. Egy határozott mozzanattal a földhöz vágtam és rátapostam. Ahogy számítottam rá, azonnal szétesett és egy fekete mütyűr repült ki belőle. Arra is még külön rátapostam a biztonság kedvéért.

Nagy mennyiségű levegő szakadt ki a tüdőmből a megkönnyebbüléstől. Utáltam, ha lehallgatnak.

- Ezt miért csináltad?! - hüledezett a nő.

- Utálom, ha lehallgatnak – vontam vállat. - Szakmai ártalom.

- Nem mondok semmit! - mondta a nő határozottan.

Nocsak, úgy tűnik, elég hamar felépült a sokkból. Két lábra álltam és az ájult bátyámhoz lépkedtem. Kivettem a hátizsákot a kezéből, abban pedig megkerestem a késeimet, amiket még a műszak előtt csatoltam le magamról. Ahogy lassan és szakértő szemekkel pakoltam ki a késkészletet, a nő úgy vált egyre sápadtabbá.

- Úgy tűnik, meggyőzőbbnek kell lennem – fogtam kezembe a kedvenc késemet, egy recés vadászkést. - Ha megengedi...

A nő olyan gyorsan kezdett beszélni, hogy nem értettem. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem tőlem ijedt meg ennyire. Ugyanis a vállam fölé nézett tágra nyílt szemeivel, ahonnan egy meleg lehelet érte a tarkómat. A bátyuskám felébredt.

- Örülök, hogy csatlakozol, Warren – fordultam a bátyám felé.

- Leütött egy fegyverrel, mi? - nyögte a tarkóját dörzsölgetve. – Ezeket a kispisztolyokat rohadt keményre csinálják!

- Igen – bólintottam.

A tekintete az ablakra tévedt, azon belül pedig a kis golyóra, ami még mindig bele volt ékelődve az átlátszó felületbe.

- És még az ablakot is tönkretették – morogta dühösen.

Aztán a kezében felnyitott egy kis irattartót. Előbukkant belőle egy jelvény és egy igazolvány. Mindkettő a nőé volt. Úgy tűnt, Warren utolsó erejével még kitépte a nő zsebéből az iratait.

- Natalie Sasha Vienn – olvasta fel hangosan a nő nevét. - Titkosügynök. Interpol.

Egymásra néztünk Warrennel. Ismét itt tartottunk.

- Mit akarnak tőlünk valójában? - sziszegtem a nő felé.

Olyan mélységes gyűlölet fogott el, hogy inkább átadtam Warrennek  pisztolyt, nehogy valami olyat tegyek, amit később még megbánhatok. Ahogy a nő egyre kisebbre húzta össze magát, mi annál hidegebben néztünk rá.

Viszont mögülünk lassú taps hangzott fel. Puff, puff, puff, szólt egy vaskos tenyérpár. A bátyám megperdült, én pedig továbbra is szemmel tartottam a nőt, nehogy meglógjon.

- Desh, te vén ördög, mit keresel itt? - mondta Warren, nekem pedig kitágult a szemem a döbbenettől.

- Veled van? - mutattam a nőre, miközben a vállam felett hátrapillantottam a férfire.

Fogadni mernék rá, hogy tipikus laborpatkányként képzelitek el Desht. Tudjátok, fehér, legtöbbször kávéfoltos köpeny, őrült frizura és szódásüveg-vastagságot meghazudtoló szemüveg... Nuku barátnő, nuku partik... Na, hát ő nem ilyen. Pedig ő is tudós (mégpedig az őrültebb fajtából), vagyis ahogy mi hívjuk, a fegyverfejlesztők gyöngye.

Na meg a vén ördög olyan jóképű, hogy még az sem érdekelné a nőket, ha kávéfoltos köpenyben és teknőckeretes szemüvegben járkálna. Nem viccelek, még akkor is elalélnának tőle. De mivel legtöbbször harcedzett testére simulnak a ruhái, megmutatva minden egyes gyönyörűséges izomrostot, így általában a nők nyáltengert folyatnak utána.

- Igen, és díjaznám, ha nem lőnéd főbe – mondta vigyorogva.

- Vagy ő, vagy te – mutattam rá a nyilvánvaló tényre – Választhatsz, Desh.

Mélyen zengő hangján felnevetett. Natalie szabályosan elalélt a gyönyörűségtől, miközben fejéhez szorítottam a retikülpisztolyt, amit még Desh érkezésekor csavartam ki a kezéből.

- Kár lenne ilyen szépségért – kacsintott egyet a huncut kurafi és lesimította a képzeletbeli ráncokat a felsőtestére simuló pulóveréről.

Tudtam, hogy magára gondolt. Csak Natalie kedvéért fogalmazott homályosan.

Mellesleg Desh még mindig az Interpolnak dolgozott. Akkor miért is vagyunk vele jóban? Nos... a kémeknek is kell néha egy kém, nemde? Mellesleg ő akadályozta meg eddig, hogy visszahívjanak minket.

- Desh, mondd azt, hogy nem... – mondta a bátyám, de a barátunk csak ingatta a fejét.

- Nagyon akarnak titeket – vont vállat, miközben Nataliet kisegítette a fotelból. A nő úgy simult a karjaiba, mintha minimum Superman lenne. – Sajnálom.

- És elmondod, hogy mi a küldetés, mielőtt az orvlövész lelő minket onnan kintről? – mutattam az ablakban lévő golyóra.

Desh értetlenkedve összeráncolta a homlokát.

- Nincs orvlövészünk – mondta, mi pedig teljesen összhangban a golyóra pillantottunk.

Natalie nagyot nyelt, ami az egész lakásban visszhangzott.

- Akkor ki az ott kint? – tette fel a kérdést Warren.

- Nem tudjuk – segítette ki Desh. – Kivéve, ha Natalie nem bérelt fel valakit...

A nő ekkor kitépte magát Desh karjai közül és az erkélyajtóhoz szaladt. Mi pedig mindannyian egy kis ideig meredten néztük, ahogy eléri az üveget. Én kaptam először észbe.

- Kettős ügynök! – jelentettem ki rámutatva a lányra.

Feltépte az ajtót és kirohant az éjszakai égbolt alá. Mi pedig utána eredtünk. Mindannyian kiözönlöttünk az erkélyre, ahol Natalie állt a korláton, olyan kecsesen, akár egy balerina. Egyik lába már a levegőben volt, mikor Warren rávetette magát. A lány sikított egyet, de nem lehetett leráncigálni onnan. Kissé nehézkesen, de talpon maradt és elrugaszkodott a korláttól. Vele együtt pedig Warren is átlendült a korláton. Mivel a tetőtérben laktunk, eléggé veszélyes volt ez a mozdulat.

Még éppen sikerült odaugranom és megragadnom a bokáját, mielőtt lezuhant és szétloccsant volna az alattunk elterülő betontengerben.  A nőt viszont sikerült elkapnia és vasmarokkal szorította a csuklóját.

- A Szellem ezt nem hagyja annyiban! – sikította Natalie (már nem tudom, mi a neve), aztán kifeszítette magát a bátyám szorításából.

- Áu, te sátánfajzat! – szisszent fel Warren, ahogy a csuklóján öt körömmarás maradt.

A kezeim elkezdtek síkossá válni, a bátyám lába pedig kezdett kicsúszni a markomból.

- Desh, ne állj bambán, segíts! – szóltam a fiúnak, aki szinte sokkos állapotban figyelte a történéseket.

Odarohant hozzám és megfogta Warren jobb lábát. Egyből könnyebb lett tartani.

- Ne mozogj, nem foglak bírni felhú... – a lógó férfi már nem fejezte be a mondanivalóját, én pedig nem láttam, hogy mi történt.

- Mi történt? – kérdeztem a fogaim közül erőlködve.

Folyt rólam az izzadság a 100 kiló feletti súly tartásától.

- Hupsz – nyögte ki Warren. – Leesett.

- HOGY MIVAN? – vontuk kérdőre egyszerre Deshsel.

Warren fejjel lefelé lógva egy nagyot sóhajtott. Szinte komikusnak is tűnhetett ez a jelenet. Legalábbis akkor, ha nem süvít el mellettünk egy golyó. Éppen el tudtam előle ugrani, de a fülem csengett tőle. Már semmi nem védett minket az orvlövésztől.

- Húzzuk fel, mielőtt telepumpálnak minket ólommal! – mondta ki Desh a gondolataimat.

- Jó ötlet! – adtam neki igazat és tiszta erőből húzni kezdtük a bátyámat.

Megfogtam a nadrágszíját, a nekem segítő férfi is ugyanígy tett. Másik kezünket a két bokájára tettük. Szinte én is átbuktam a korláton a nadrágszíj miatt, de sikerült beakasztanom a lábamat egy kis mélyedésbe, ami elég csúszásgátlást biztosított. Mivel arccal befelé volt az erkélynek, egy kicsit nehéz menetnek érkezett a húzás.

- Warren, emlékszel, amikor kiskorodban anyáék rákényszerítettek a társastáncra? – kérdeztem váratlanul. – És amikor a lányok szerepét is meg kellett tanulnod?

Desh elröhögte magát mellettem.

- Pont most jut eszedbe ezt felemlegetni?! – háborodott fel a testvérem.

- IGEN VAGY NEM?! – pánikoltam, mert ismét el kellett hajolnom egy golyó elől.

- IGEN, most boldog vagy?! – válaszolt ő is idegesen.

- Hátrahajlás 3-ra – utasítottam, a bátyámból pedig szabályosan kiszakadt a levegő.

- Ezt még megbánod – motyogta, de én hallottam.

Inkább úgy tettem, mintha nem is hallottam volna.

- Egy...két...há! – számoltam le, ő pedig visszahajlott.

Gerince ívben meghajlott, ahogy már szinte természetellenes szögbe hajszolta testét. Ebben a pillanatban olyan kecses volt, mint egy lány. Izmai láthatóan rándultak össze, ahogy mindenét befeszítette a mozdulathoz. Karjait hátranyújtotta és mi pedig elengedtük a derékszíjat és megfogtuk a kezeit. Innen már egyszerű volt felhúzni. Gyorsan talpra segítettük és bemenekültünk a házba, az ajtót pedig kitámasztottuk, hogy biztosan ne nyíljon ki.

- Társastánc, mi? – röhögött Desh, közben lehuppant a kanapéra.

- Pofa be – szólt rá Warren. – Inkább azt áruld el, szépfiú, hogy ki a halál az a Szellem?

- A ki? – vágott ártatlan képet.

- Akiről a drágalátos Natalied sikítozott – mondta a bátyám. – Sejtem, hogy neked is benne van a kezed ebben.

Összepréselte az ajkait, úgy tűnt, küzdött a szavakkal. Beletúrt vörösesszőke árnyalatú hajába és szaggatottan szedte a levegőt.

- Valójában őmiatta küldtek ide engem – mondta ki végre. – Csak ti tudjátok elkapni ezt az alakot, legalábbis az Interpol szerint.

- Szóval a Szellem egy ember? – jegyeztem meg csipkelődve. – Azt hittem, Szellemnek engem neveznek!

- Már nem, drága – tette keresztbe vaskos karjait. – Elhappolták tőled ezt a becenevet.

Az arcom grimaszba torzult. Ha megint egy mániákussal van dolgunk, én kimenekülök a világ végére! Vagy legalábbis Alaszkáig.

- Ki ő és mit akar? – kérdezte Warren a kézenfekvő kérdést.

- Műgyűjtő – kopogtatta meg a kávézóasztal lapját.

Összeráncoltam a homlokomat, mert nem állt össze először.

- Abban mi a rossz?

- Mániákus műgyűjtő. Akármit megtenne azért, hogy a gyűjteménye teljes legyen – mániákus? Na nem, ilyet nem játszunk még egyszer!

- Nem fogjuk megoldani az ügyet – jelentettem ki határozottan. – Már volt dolgom mániákussal! Nem emlékszel?

Mindannyian a sebemre néztek. Deshnek megrándult az arca az emlékektől.

- Ez szolidabb – mondta végül egy kis szünet után. – Hidd el! Mikor hazudtam én neked?

Nagy sóhajt hallottam, ahogy kutattam az emlékeim között. Találtam pár alkalmat, hol enyhébbeket, hol durvábbakat.

- Most komolyan azt akarod, hogy felsoroljam? – vontam kérdőre.

- Igen! – háborodott fel. – Nem lehetett olyan sok...

És elkezdtem mondani. És csak soroltam...

- ... Na  és ott volt az az éjszaka Dubaiban, amikor azt ígérted, hogy idézem: „Nem, dehogyis, nincsen kamera a helyiségben!”, erre majdnem levetkőztem előttetek, mert ti, mint kiderült, bepoloskáztátok a szobámat a haverjaiddal! – még folytattam volna, de félbeszakított.

- Oké, elismerem, nem én vagyok a legmegbízhatóbb ember, oké? – sziszegett dühösen Desh. – A ti feladatotok az lenne, hogy kiderítsétek, ki az – folytatta. – Aztán az Interpol intéz mindent. A rajtaütést, a letartóztatásokat és soha többé nem kell semmit sem csinálnotok az égegyadta világon!

Egy gondolat csapódott az agyamba, ami olyan hihetetlennek tűnt, hogy még bele is szédültem.

- Akkor az Interpol... – vetem egy nagy levegőt – elenged minket? Végérvényesen?

Az arcomon több hónapja először felragyogott a remény. A lelkemben elkezdtek csiripelni a madarak, nekem még az éjszakai égbolton is úgy tűnt, mintha a nap kisütött volna.

- Igen – nyögött Desh, ahogy hátradőlt a kanapénkon. – Szavukat adták. Ez az utolsó küldetés és vége a pályafutásotoknak.

Én elkezdtem örömömben ugrándozni, de a bátyám leállított.

- A szó nem elég – mondta szigorú tekintettel. – Hivatalos szerződést akarunk!

- Meglesz! – vágta rá Desh. – Csak kérlek titeket, vállaljátok el, mert a főnök letekeri a pöcsömet!

Hosszú ideig néztünk egymásra. Aztán először a bátyám nevette el magát. Viszont én sem bírtam sokkal tovább. Desh zavartan nézett felváltva rám és Warrenre. Ő is óvatosan elvigyorodott.

- Velünk biztonságban van a szexuális életed – nyögtem ki nehezen. – Add az aktát és rárepülünk a csávóra!

Francia szavakat és kifejezéseket alkalmaztam a szövegben, szóval itt most megmagyarázom őket:

*s'il vous plait - Kérem/Kérlek

**J-je ne sais pas - Nem tudom/Fogalmam sincs

***Tu comprends? - Érted?/Értesz?

****Oui - Igen