Prológus

- Tudtad, hogy ez lesz a vége? - kérdezte a társam, aki a kórházi ágyam mellett ült és hűségesen fonta össze ujjait az enyémekkel.
Én is csupán akkor tudtam meg ezt, amikor a hideg fém a szám belsejéhez ért. Egy pillanattal sem előbb. A szám egy merő kötés volt a sérülésem miatt, így nem tudtam válaszolni a férfi kérdésére. Ő azonban emiatt nem zavartatta magát. Felállt a székből és az ágyam mellé állt teljes valójában. Magas volt és karcsú testalkatú. Nem domborodtak ki az izmai, nem volt tetkója és még csak nem is hordott rosszfiús ékszereket, legalábbis amennyire én tudtam. Ő csupán egy férfi volt, barna hajjal és teljesen átlagos mélybarna szemekkel. Nekem mégis ő jelentette a világot.
Biztatóan megszorította a kezemet, majd ujjait kiszabadította az enyémek közül. Tiltakozóan felmordultam, de ő ezt észre sem vette. Máshova nézett. Csodaszép szemei az ablakon túli világot pásztázták, úgy tűnt, nem tudott és nem is akart rám nézni. Furcsa volt, mintha feszengett és őrlődött volna. Szemeimmel szinte könyörögtem, hogy mondja el, mi bántja. Ő azonban makacsul figyelte az ablakban tanyázó galambot, ahogy az békésen ücsörgött.
Aztán újra felém fordult, amitől szinte hátrahőköltem. A két szemében sebzettséget láttam.
- Igazán tehetséges vagy, Spirit – suttogta a hajamba, ahogy a homlokomra csókot lehelt. - Még a neved is azt jelenti, ami vagy: egy szellem, aki bárhol el tud tűnni, ha úgy akarja.
Sosem csókolt még homlokon, csak amikor küldetésre indultam egyedül. Néma búcsúzás, ami miatt a szívem megtelt rémülettel. Mi történhetett? Hiszen élni fogok! Homlokra csókot pedig csupán két esetben szokás adni:
1. Ha az illető a halálba indul egy küldetésen,
2. Vagy ha haldoklik.
A csipogó hang a szobában hallhatóan megugrott. Csak később jöttem rá, hogy az bizony az én pulzusom volt. Mocorogni és hümmögni kezdtem, majdhogynem némán esdekelve segítségért. Valami nem stimmelt. Pontosan tudtam ezt Henry kialvatlan szeméből. Gondolkodott, méghozzá sokat. Valószínűleg éjszakákat forgolódott át az ügy miatt, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Csak az rémített meg, hogy mi lehetett ez a bizonyos ügy. Hiszen mindketten ép bőrrel (vagy legalábbis élve) hagytuk el a helyszínt. Ez nem lehetett ok.
Nyugodt és kiegyensúlyozott személyiség volt, aki soha nem nyugtalankodott.
- Shh, semmi baj, kislány – cirógatta meg gyengéden az arcomat, ahogy a másik kezével a hátsó farmerzsebébe nyúlt.
Féltem tőle abban a pillanatban. A fekete karikák a szeme alatt, a véreres mélybarna íriszek nem voltak bizalomgerjesztőek. Sekélyes és ijesztő volt. Dobáltam a csípőmet, hogy ki tudjak szakadni a gépek fogságából. A karom és derekam azonban le volt szíjazva. Fújtattam, pánik homályosította el az elmémet, ahogy a pulzusom az adrenalin hatására jócskán az átlagos érték fölé ugrott.
Henry ebből semmit nem érzékelt. Vagy ha tudomásul is vette, nagyon hatásosan nem mutatta ezt ki. A gép egyre jobban megtöltötte a levegőt idegesítő csipogással, ami az én szívem ütemére szólalt meg.
- Rémült vagy, Spirit? - szomorúan csengett a hangja.
Én hevesen bólogattam, ugyanis tudtam, hogy utált idegileg felzaklatni engem vagy mást a környezetében. Barna szemeinek színe még jobban elmélyült, mintha láttam volna megnyílni a lelkét. Sok volt az érzelem, amit mutatott. Túl sok és túl gyors egymásutánban követték egymást egy olyan arcon, ami úgy tudott hazudni, hogy a pápát is meggyőzte volna arról, hogy valójában a Vatikán lakosságának legnagyobb része ateista.
Aki pedig látta megnyílni ezt az álarcot, az halott ember. Emlékeztem erre a mondására. A számban fémes ízt éreztem, ahogy a vérnyomás megnövekedésétől felszakadt a seb a kötés alatt. A saját vérem a számba csorgott vissza és kénytelen voltam lenyelni, ha nem akartam megfulladni. Ez volt a legundorítóbb halálnem mind közül: ha a saját vérembe fulladok bele.
Ordítani akartam volna segítségért. Sikítani a kétségbeeséstől, ami a mellkasomat nyomta össze fokozatosan, akár egy túl erősre sikerült nyomókötés. Azonban a szám be volt bekötve, így még csak az ajkaimat sem tudtam volna kinyitni.
- Ne légy rémült – ráncolta össze a szemöldökét. - Gyorsan túl leszünk rajta aztán nem fogsz már többé fájdalmat érezni...
Egy kést lóbált meg tágra nyílt szemeim előtt. Az arcába akartam kiáltani. Áruló volt, kettős ügynök. Egyszerűen megéreztem. Ha pedig a megérzéseim valaha is megcsaltak volna, már rég halott ember lennék. Hiszen kém vagyok, akinek a másodperc tört része alatt kell döntenie egy maréknyi ember és legfőképpen a saját életéről a bevetésen. Az élni akarás és a színtiszta, már-már állati ösztön tartott engem eddig életben. Nem kételkedtem a megérzéseimben. De ez nem azt jelentette, hogy nem esett rosszul.
Valószínűleg azért nem ért oda időben az erősítéssel a helyszínre. Pedig ő volt a legjobb barátom. A bizalmasom. Az agyam túlpörgött, majd kisült. Világosan értettem az indokait. Hisz ismertem. Lassan belenyugodtam abba, hogy a vérem nemsoká a kórházi ágyat fogja áztatni. És hogy az életem lángját egy olyan ember fogja kioltani, akit tiszta szívemből szerettem és bíztam benne a végsőkig.
Igen, Henry és én szeretők voltunk. Tudtuk egymás szokásait és olyan odaadással, illetve törődéssel bántunk egymással, hogy azt bármelyik szerelmespár megirigyelhette volna. Az ágyban kellemes volt vele, másnap reggel reggelivel és kávéval várt. Gyakrabban voltam nála, mint a saját lakásomon. Együtt néztünk tévét és közösen intéztük még a számlabefizetéseket is. Ha közösen mentünk bevetésre, összeszokott párost alkottunk, kiegészítve egymást. Én a megfigyelésben és az orvlövészetben vagyok jó, ő pedig közelharcban. Ő macska módjára kerüli meg a csapdákat, míg mielőtt én egyáltalán kiütheném a rendszert. Ő nyugodt, én pedg heves természetű vagyok.
Gyakran nevettünk, a közelében mindig mosolyogtam. Imádtam a komor személyiségét és a fanyar humorát, ami csak belőle áradt olyan áthatóan. Velem mindig kedves és megértő volt. Kezdtem beleszeretni. Életemben először kezdtem megszeretni egy olyan embert, aki nem a bátyám volt.
Könnyek csorogtak végig az arcomon, a pulzusom ezúttal nyugton maradt. Beletörődtem mindenbe, ami rám várt. Amikor azonban kinyitottam a rideg zöld szemeimet a kérdés tisztán kivehető volt a szemeimben: Miért?
Reszketett a keze, amelyikben a kést tartotta. Nem bírt a szemeimbe nézni. Elkapta a fejét, a kést pedig lefektette mellém az ágyra.
- Sosem bírtam a tekintetedet, kislány – sóhajtotta, majd meglepően gyengéden letörölte a könnyeimet. - Muszáj megértened, hogy miért teszem. Csak információk voltak. És te vagy a célpont. Ezt nem is tudtam, csak amikor megparancsolták, hogy öljelek meg...
A szívverésem szinte kiadta azt a megvető hangot, amit hallatni akartam. Pénz volt a háttérben, ez volt az a mindent elsöprő, világbajnok indok. Henry pedig megrögzött szerencsejátékos volt. Próbáltam már régebben is meggyőzni, hogy ez nem lesz jó. Már így is sokkal tartozott pár embernek, holott a kémek fizetése gyakran csillagászati összeg. Ő azonban mindet elnyelte és csak többet akart.
Felkapta a kést és sebesen a mellkasomhoz közelített vele. Ismertem a mozdulatot, túlságosan is jól. Tudtam, hogy végül át fogja vágni a torkomat. Az utolsó pillanatban belenéztem a szemébe. Őrülten csillogott, de a vastag, csokoládébarna réteg alatt ott volt a megbánás. Némán esedezett a bocsánatomért, amit eddig egyik áldozatátol sem kapott meg.
Ezúttal sem kapta meg.
Sosem bocsátok meg neked. Soha!Ezt akartam üvölteni, ahogy behunytam a szemem.
Mielőtt azonban végigkarcolhatott volna a késsel, egy erős kéz lelökte őt rólam tehervonatot meghazudtoló erővel.
Zöld szemek és egy majdnem kopasz fej sziluettje rajzolódott ki a félhomályban. Bárhol megismerném azt az idétlen katonafrizurát és a nyakára varratott tekókat. A bátyám avatkozott közbe, Warren Grage. A csipogás egyre erősödött, ahogy láttam a két férfit harcolni.
Azonban tudtam, hogy Henrynek esélye sincs. Ugyanis a bátyám harcmodora egészen különbözött a miénktől, kémekétől. Ő ugyanis a nyílt fronton harcolt, méghozzá az Elit Egység tagjaként megbecsült polgára az államnak. Ha pedig ő nekiesik egy nemzetközi kémnek a húga kórházi szobájában, akkor szíve-lelke rajta. Az emberek neki fognak hinni, Henry akármivel is vádolja meg.
A látásom újra elhomályosodott, ahogy a véremet már nem tudtam visszanyelni. Fuldokoltam a fémes tengerben, ami elárasztotta az érzékeimet.
- Spirit Grage, ne merészelj elaludni! - rázott fel két erős kéz és a bátyám hangja.
A teljes nevem az ő szájából annyira idegennek tűnt!
Az arca tiszta véres volt, ahogy fölém hajolva kiáltott nővérért és orvosért vagy 'aki tud bánni egy kibaszott szikével'. Zöld szemei az enyéimbe mélyedtek, amik pontosan olyan árnyalatúak voltak, akár az enyéim. Megtartottam volna az ő kedvéért a világot is akár, de ezt már nem tudtam érte megtenni. Óhatatlanul is elnyelt az a bizonyos sötétség, és utoljára az ő szemeit láttam, mint valami tükör a saját tekintetemhez.
- Sprie! - üvöltött a bátyuskám.
Arcát vér és nedvesség foglalta keretbe. Szemében dühös fények gyulladtak ki, ahogy bennem az élet és a remény egyre halványultak el. Mondani akartam valamit. Akármit. Meg akartam mondani a bátyámnak, hogy mindig is szerettem, akármilyen atyáskodó is volt felettem. Hogy hálás vagyok, amiért felnevelt.
Én azonban úgy süllyedtem el a mocsárban, mint egy lesúlyozott ólomdarab.